Miért nem éri meg kertészkedni? Tágabb környezetemben úgy tapasztaltam, két fő érvet hoznak fel a nemmel válaszolók, figyelmen kívül hagyva azokat, akik még életükben nem vágtak bele. Vannak emberek, akik a tavasz közeledtével érzik a késztetést, régebben már láttak közelről kertet, pl. szülők, ismerősök kertészkedtek. Ilyenkor megvan a lendület, felszántatják a kertet, jó esetben még trágyáznak is állati eredetű, friss trágyával. Szépen elgereblyézik az egész területet, majd szép szabályos sorokba elvetik a vetőmagokat szép színes tasakokból. A lendület még tart, egy-kétszer megkapálják a veteményt, a megművelt részen lassan kialakulnak a kitaposott utak is. Talán még egy-két locsolás is belefér, néhány kanna vizet a kerti csapból nem olyan nagy dolog kijuttatni, vagy kéznél van a locsolócső, remek móka vele a locsolás. Szerencsés esetben sikerélményt ad a magok kikelése, bár az első elégedetlen hangokat már hallani, ez vagy az nem kelt ki. Továbbá nem csak az elvetett magok kelnek ki, természetesen a talajban lévő rengeteg növény magja is fejlődésnek indul. Szépen zöldül az egész kert, csak a letaposott utakon nem nő semmi. A lendület még nem teljesen fogyott el, egy-két alkalommal kapa segítségével átmenetileg eltávolításra kerülnek a szabályos sorok közül a gyomok. A sorok gazolása már macerásabb, hajolgatni, görnyedni kell a talajig. A szépen kitisztított, csupaszon hagyott talaj jól mutat néhány napig, de a gyomok csak kikelnek újra és újra, locsolás nélkül is, ami már amúgy is kezd egyre terhesebbé válni, a növények sem úgy fejlődnek, ahogy kellene, mindennel csak a baj van. Ilyenkor már egyre gyakrabban elhangzik, amennyi zöldség kell, meg tudjuk venni a boltban is, minek kínlódni vele, nem éri meg.

Ettől kicsit eltérő a másik út. Szintén szántás, trágyázás, műtrágyázás, veteményezés, kapálás, locsolás felülről jó kis hideg kútvízzel, az ingyen van, kapálás, permetezés, kapálás, permetezés. A kert mindig szép rendezett, a csupasz talaj gazmentes, a kártevők ellen hetente-kéthetente permetezve van. Itt még termés is lesz. Ebben az esetben általában a szezon végén hangzik el, hogy nem éri meg a kert, mert sokat kellett költeni permetszerre. Egyszer sikerült elcsípnem egy párbeszédet:

• „Szomszédasszony, milyen lett a krumplija?
• Lett alatta szépen. Megenni nem mertük, annyit permeteztem, inkább odaadjuk a disznóknak.”

A disznó persze le lesz vágva, lesz belőle élelmiszer. Néha komolyan elcsodálkozom, hogy évről-évre nekiállnak, mindig ugyanúgy csinálnak mindent, miközben folyamatosan panaszkodnak, semmi nem sikerül úgy, ahogy kellene, sokba kerül a rengeteg szükséges vegyszer.

Szigorúan csak a számok felől megközelítve is nehéz számszerűsíteni, a kiadási vagy a bevételi oldal a magasabb. A kiadási oldal egyik legjelentősebb tétele a kert kialakítására költött összeg. Ez sem egyforma, hiszen ha a háznál lévő telken van helyünk, nem kell földet vásárolnunk. Maga a veteményes kialakítása is sokféleképpen történhet, legegyszerűbben a felásott vagy felszántott területen kertészkedünk. Következő lépés az ágyások kialakítása, ez is lehet plusz költségek nélkül. Bárhogy is kertészkedünk, szerszámokra szükség lesz. Ezek lehetnek olcsók, vagy divatosak, vagy nem annyira menők, de jól használhatók. Nehéz mindig jól választani, gyakran csak a használat során derül ki, mennyire jó az adott eszköz. Ha szétnézünk egy kertészeti áruházban, számtalan dolgot be lehet szerezni a kertészkedéshez. 1-2 év kertművelés után kiderül, mi az, amit teljesen feleslegesen szereztünk be, nem egyszerű körültekintően vásárolni. Többet nem költ az ember a kertjére, mint amire lehetősége van, nálam a nagyobb, költségesebb dolgoknál előfordul, hogy több év alatt készülnek el.

 Saját tapasztalatom nincs benne, de jelentős tétel lehet a munkadíjakra kifizetett pénz. Ez lehet a szántástól kezdve a kertészig bármi, bármekkora ráfordítással. Mivel ilyen téren nem sok tapasztalatom van, véleményt sem formálok róla. Hiszen nem mindenki ért mindenhez, vagy nincs lehetősége saját kezűleg elvégezni a nehezebb fizikai munkákat. Falusi környezetben, valós kapcsolatokkal sok minden pénz nélkül is megoldható, amit magunk nem tudunk megcsinálni. Sokan mondják, hogy a saját munkádat is számold. Ezzel nem teljesen értek egyet, mivel szívesen, nem kényszerből kertészkedem. Addig sem költök máshol, maradva a falusi környezetnél pl. a kocsmában.

Mit tudunk felmutatni a bevételi oldalon? Ez még nehezebben számszerűsíthető, mint a kiadási oldal. Ilyenkor kora tavasszal néha késztetést érzek, hogy vegyek egy doboz koktélparadicsomot az áruházban, nem olcsón. Az első pár szem után érzem, hogy inkább megvárom a saját termést, össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Addig marad a savanyúság, vagy az újhagyma... Ha többet tudunk termelni, mint amennyit frissen elfogyasztunk, érdemes befőzni, elrakni, tartósítani. Ha végignézek a nyári konyhában (ami egyben kamra is) a szekrények polcain, mindjárt jobb kedvre derülök. Látok házi pálinkát, többféle savanyúságot, üvegbe zárt répát, zöldséget, karalábét, újkrumplit, cukkinit, paradicsomlevet, tésztaszószt, aszalt paradicsomot, befőtteket, rengeteg lekvárt, ivóleveket, szárított zöldfűszereket, őrölt chilit, lecsót, szörpöt, hagymát, almát... Ehhez jön még a kertben kikapcsolódással eltöltött idő, mindenféle stressz és kényszer nélkül.

Végső következtetés, tanulság: nem számolgatni, kertészkedni, élvezni a jól végzett munkánk gyümölcsét.

A tavalyi évről hoztam pár fényképet, illetve egy videót.

Újabb pihenőnapra ébredtünk csütörtök reggel. A tenger fölé magasodó hegyoldalban a kis faluban korán kezdődik az élet, az állatokat ki kell hajtani a hegyre legelni. Délelőtt hármasban mentünk Vlora-ba, feleségem kicsit rendbeszedte a villát, ha nem is sokat időztünk benne, ráfért. A városban a kikötő körül csavarogtunk, majd így a nyaralás vége felé jó ötletnek tűnt venni egy térképet a helyi papírboltban. Albánia volt rajta, sokat nem kellett használnunk, szinte bontatlanul hoztuk haza. Közben a szálláson is zajlott az élet, a szomszédból megjelent az öreg bácsika, aki olyan mindenesféle volt, saját kulccsal. Meglepődött, hogy nem mindenki ment el, de azért a mobiltelefont és a villanyborotvát feltette töltőre, ha már ezért jött. Korábban is felmerült, hogy napközben átjár, de ebből semmilyen probléma nem volt, még a polcon elölhagyott pénz is mindig hiánytalanul megvolt. Egy-két alkalommal kértük a segítségét, mikor megállt a vizet biztosító szivattyú, és újra kellett indítani. Ezt a trükköt hamar ellestem tőle, már nekem is ment később a dolog. Érdekes módon szinte minden albán épület tetején található egy víztartály, a nagyobb szállodákon is, csak ott több van felszerelve. Egy fúrt kútból a szivattyú feltermeli a vizet, ott a nap felmelegíti, és ezt használják fürdéshez is. Annak nem néztem utána, hogy az ivóvíz is innen van-e, azt csapból nem ittunk. Volt villanybojler is az épületben, ez csak kisegítő rendszer lehetett (bár ennek ellentmond, hogy amikor a szivattyú megállt, nem volt víz), nagyon praktikusan a nap energiáját használva. Mondjuk nem túl esztétikus egy ilyen tartály a tetőn, de jellemzően nem ezen múlott, hogy egy épület milyen látványt nyújt. Kezdtünk beletanulni a falusi életbe, próbáltuk megfejteni a történéseket, szokásokat. Az állatokat mindig ugyanabban az időben, ugyanazon az útvonalon terelték, ehhez órát lehetett volna igazítani. A sziklás hegyoldalakban nem sok alkalmas hely adódott növénytermesztésre, a legvalószerűtlenebb telkeken voltak kis kertek kialakítva. Este azt is tudtuk, melyik kanyarban áll éppen jármű, mely tartályban hozza a vizet a locsoláshoz. Az autóval nem jöttünk fel a villához, mindig az aszfaltos út mellett, egy olajfa alatt parkoltunk, hazaérve kellemes emlékeket idézett egy-egy előkerülő olajfalevél. A felfelé vezető "út" mellett, egy kerítés tövében bandáztak minden este az idősebb férfiak, sokszor elhaladtunk mellettük. Eleinte gyanúsan méregettek, pár nap után már viszonozták albánul betanult köszönésünket. Több nap után megoldódott a villa címének is a rejtélye, valóban volt egy utca, melyet úgy is hívtak, mint a megadott címet. Csak ez az utca egy lépcsővel kezdődött, és teljesen szabálytalan formában vezetett a házak között. Csak gyalog, illetve szamárral lehetett rajta közlekedni, többször is találkoztunk egy fiatalemberrel, aki felnyergelt szamáron közlekedett. Valahogy érezni lehetett rajta, nem is vágyik ennél többre, számára így tökéletes a világ.

Délután ismét tengerparti strandolás következett, simán megtehettük, hogy minden nap másik strandot kerestünk fel. Az aznapi fürdés emlékezetesre sikeredett, a feltámadt szél miatt kb. 1-1,5 méteres hullámokat vetett a tenger. Az idő szép és meleg volt, a víz is tökéletes, csak úszni nem lehetett benne. De ezt nem bántuk, hatalmas élmény volt a folyamatosan érkező hullámokba ugrálni. A legkönnyebb a fiam volt, elég nehezen tudott bejönni a vízbe, mindig kivitték a hullámok a partra. Ilyen esetben egy dologra kell figyelni, sziklás strandot ne válasszunk, sokkal erősebb a tenger, mint mi. Este újabb vacsora egy tengerparti étteremben, ez volt az egyetlen hely, ahol mellényúltunk. Gyanakodni kellett volna, hogy az étteremben senki nem volt, míg mellette a már kipróbált hely teltházzal működött. A pincéren látszott, a világ nagy gondjai nem nyomják a vállát, egy brazil sorozat nézése teljesen elégedett mosolyt csalt az arcára. Lébecolt mellette egy helyi kiscsávó is, biztos nem a szakma titkait leste el tőle. Kicsit sértődött is volt a pincér, hogy a kedvenc sorozata közben zavartuk meg. Az étlap csak albánul volt, úgy-ahogy elboldogultunk vele, egyedül én voltam kísérletező kedvemben, találomra rendeltem valamit. Az idióta pincér még mutatta is, milyen jól választottam. Kaptam sült birkamájat, ami lehet, hogy jó is lehetett volna, de ez nagyon száraz és kemény volt, ráadásul köretnek pirítós kenyeret adtak hozzá. Becsülettel és sok sörrel megküzdöttem vele, különböző tanulságokat levonva az esetből.

Pénteken töltöttük az utolsó teljes napunkat a tengerparton, erre a napra egy újabb meglepetéssel készültem a mit sem sejtő család részére. Utunkat újra a Llogara hágó felé vettük, másodszorra is lenyűgöző volt a hágón való átkelés. Elsőnek egy Vuno nevű kis faluban álltunk meg, és tettünk egy rövid sétát. A séta azért volt rövid, mert a falu is. Nagyrészt a hegyoldalba épült, megőrizve a középkorinak becsült, kőből épült épületek hangulatát. A házak között sok helyen csak gyalog lehetett közlekedni, mindenféle lépcsőkön, rámpákon, miközben egyik oldalon a hegyek, másik oldalon az igazán kék Jón-tenger látványa tárult a szemünk elé. Mindenféle lehetetlen helyeken mediterrán virágok, szőlők pompáztak, megéltek a kövek között. Az út mellett egy kis boltnál?, kávéháznál? ittunk egy kávét, majd visszafelé indultunk tovább.

Még csak kora délelőtt volt, nem a szállásra mentünk, úticél a Gjipe Beach. Előzetes információim szerint az útelágazást jelző táblára nem a part, hanem egy templom vagy kolostor van kiírva. Megtaláltuk, majd az aszfaltos út mellett lévő első kis parkolónál leparkoltunk. A kis parkolóban csak egy lakóautó állt, itt még nem gyanakodtam. A partra vezető ösvényt kis fatábla jelezte, a bozótosban kövekkel borított gyalogút vezetett. Azt olvastam, hogy a part csak terepjáróval közelíthető meg, de ez nem az az út volt. Ezen hamar túltettem magam, jobban nem is alakulhatott volna. Gjipe Beach egy szurdok végén fekszik, melyet a hegyekből lefolyó víz vájt ki, kb. 200 méter mélyen, a Jón-tenger partján. Nyáron a folyóban nincsen víz, tökéletes kis partszakasz egy felejthetetlen strandoláshoz. Mivel mindkét oldalt sziklafal van, teljesen zárt a strand, kiépített út nem vezet hozzá a szárazföldről. Az ösvényen haladva több kilátópont is van, előbb csak a szurdokra, majd később a tengerre is. A növényzet térdig érő szúrós bozótosból, kiégett fűből áll, a tűző napon igazi kihívás a leereszkedés, főleg strandcuccokkal, hűtőtáskával megpakolva. A magasból elénk táruló látvány mindenért kárpótol, már ránézésre is gyönyörű, főleg tudva, hogy hamarosan fürdeni is fogunk a tengerben.

A part apró kavicsos, vannak telepítve napernyők és napágyak is, egy-két kis büfé is üzemel. Nem volt dugig emberekkel, nagyrészt albánok lehettek a parton. Találtunk két napernyőt négy napággyal, ezekért kellett fizetni, de kb. kétezer forintba kerülhetett egész napra. Mire leértünk, a gyerekek már a vízben voltak, hamar követtük őket. A tenger kristálytiszta, nem csak az aljáig lehetett lelátni, még az árnyékunk is látszott a tengerfenéken. Ha csak ezért az egy napért jöttünk volna Albániába, már az is megérte volna. Olyan volt a part, mint a képeslapokon szokott lenni, számunkra annyi különbséggel, hogy ott voltunk, átéltük. Estefelé vissza kellett mászni az autóhoz. Bunkerek között megtaláltuk a nagyobb parkolóhoz vezető "utat" is, a család egyik fele azon ment fel, én lányomat követve a lefelé megtalált ösvényen. A legnehezebb batyut, a hűtőtáskát természetesen én cipeltem, félúton már megfordult a fejemben, hogy a jégakkukból kiöntöm a folyadékot, hátha könnyebb lesz. Ilyen körülmények között plusz terhet nem vihettem, ezért a maradék sört még az ösvény elején elfogyasztottam. Az autóhoz érve lementünk a többiekért, az út végén egy nagy parkolóban egész sok autó állt. Este már fáradtak voltunk, nem mentünk étterembe sem, elkezdtünk pakolni a másnapi hazaútra. Azért még volt egy kalandunk a szálláson. A villának egy nagy, rácsos vaskapuja volt, melyet elfelejtettünk behúzni. A kertből a sötétben furcsa zajokat hallottunk, a háló ablaka alatt két szamár ténykedett. Kizavartuk őket, reggel tudtuk felmérni az okozott kárt. Szerencsétlen jószágok lerágták mind a hat paprikapalántát, melyet az öreg gondnok locsolt szorgalmasan. Fájdalomdíjul otthagytunk neki egy üveg jófajta pálinkát, sajnos személyesen már nem találkoztunk vele, dolgozni ment. Kicsit fájó szívvel búcsúztunk a kis falutól, rövid idő alatt sok szép emléket szereztünk. Vlorában még beugrottunk az egyik kedvenc pékségünkbe, burek és trilece nélkül nem indulhattunk el.

Hazafelé Shkodra volt a következő megállónk, dél körül értünk oda. Megálltunk annál az étteremnél, ahol ideúton ebédeltünk. A pincér megismert minket, meg is lepődött, hogy visszatértünk. Mivel újra szombat volt, ugyanolyan ételt kaptunk, mint egy hete, igazából ezt is vártuk. Ebéd után Shkodrában nagyobb bevásárlás, olívaolaj, albán konyak, albán sörök, törölköző, szalmakalap, focilabda, táska jött velünk haza.

Hazafelé is beiktattam egy szállást, sok lett volna egyhuzamban Magyarországig jönni. Mostarban volt foglalásunk, estefelé értünk a városba. Térkép nélkül elég nehezen értünk oda, bár el nem tévedtünk. Helyieknél érdeklődve volt olyan válasz, hogy 14 km, fél óra múlva meg 30, de végig jó irányba mentünk. Nem csak én voltam gyenge angolból. A sötétben nehezen találtuk meg a szállást, ehhez hozzájárult, hogy a fél város fel volt túrva, sok nagyobb utca is le volt zárva. Már kezdtem feladni, pedig telefonon beszéltünk a szállásadóval. Egy kis utcában egyszercsak az út közepén láttunk egy embert, aki telefonon beszélt, mellé erősen mutogatott, ő volt a szállásadó. Az apartman teljesen rendben volt, kissé kipihentük magunkat. Másnap délelőttre nagyobb városnézés volt tervezve, de ebből csak egy rövidebb séta lett, mielőbb indultunk volna haza. Végigautóztunk a Neretva völgyén, Szarajevónál  sikerült eltévedni, egy isten háta mögötti úton rosszarcú alakok mondták, hogy ne menjünk tovább. Ismét korán ítéltem, voltak olyan jó fejek, hogy elvezettek minket a helyes útelágazásig. Késő délután értünk a mohácsi határátkelőhöz, este már mindenki a saját ágyában tért nyugovóra.

Összegzésképpen pár gondolat. Aki Albániába, vagy a Balkánra készül, akkor fogja jól érezni magát, ha előítéleteit, felületes félinformációit otthon hagyja. A legelterjedtebb "tény", hogy Albánia tele van szeméttel, egy nagy szeméttelep. Az nem állítható, hogy nincs szemét, de ehhez nem kell Albániába menni, sok fejlettebb ország is hasonlóan néz ki, még nyugat felé is. A szállások, standok, közterületek tiszták, igazából az összegyűjtött szemetet öntik ki mindenfelé. Nyilván nem olyan, mint egy fejlett nyugati országban, de azokból van éppen elég, Albánia más. Nyitottnak kell lenni a szembejövő kalandokra, élményekre, melyekből nem lesz hiány. Külön élmény a közlekedés, ennek lényegét lányom foglalta jól össze: Albániában az kap jogosítványt, aki a GTA-ban túlél fél órát. Összességében közel 3000 kilométert tettünk meg 11 nap alatt, háztól-házig, ebből csak Albániában kb. a felét. Mint a beszámolókból kiderül, nem preferáljuk az egy helyben pihenést, egész napot a tengerparton töltve. Persze a kikapcsolódás ezen formája is elérhető, sok szálloda, strand kínálja azt a szolgáltatást. Utólag teljesen jó döntésnek bizonyult útközben több helyen is megszállni, sokkal többet láttunk, ráérősen közlekedtünk. Visszagondolva kicsit bátran vágtam neki térkép, GPS nélkül, dehát meglepetésnyaralás volt, nem bukhattam le egy útvonalterv miatt. Sok időt töltöttem a Google Maps előtt, fényképeket, utcaképeket nézegetve. Az interneten rengeteg információ található, beszámolók, fórumok hiteles források. A kommunikációval, közbiztonsággal sehol semmilyen probléma nem adódott, igazi békebeli hangulattal találkoztunk mindenhol, nyilván csak a felszínt látva. A bankkártyás fizetés sok helyen nem opció, mindenképp készpénzzel is kell készülni. Az útvonalat úgy terveztem, hogy ne autópálya legyen, ez végig nem is lett volna lehetséges. Oda-vissza kisebb határátkelőket kerestem, sehol sem volt probléma, maximum fél órát kellett várni, pedig kb. nyolcszor váltottunk országot. Hazaúton a montenegrói-bosnyák határon estefelé egy fáradt határőr teljesített szolgálatot, fel sem állt, csak a bódéból intett, mehetünk. Sokáig velünk maradnak az átélt hangulatok, kalandok, természeti szépségek látványa. Hazatérve a család egybehangzó véleménye szerint nagy élmény volt, hogy "átvertem" őket, ezért úgy döntöttünk, legközelebb sem árulom el a nyaralás részleteit, de Albániába menjünk újból. Ebből az következik, hogy folytatás következik...

A mozgalmas hétfői nap után kicsit lazább program következett. Vlora környékén található Zvernec szigete, felkerekedtünk megkeresni. Az útvonal nagyjából fejben volt, útbaigazító táblákat is hamar találtunk. Ahol az autópályán beértünk a városba, ott kellett letérni a főútról, egy ipari negyed felé. Erre hamar megtapasztaltuk, milyen az igazi albán mellékúthálózat. A több évtizedes útburkolat (mely szerintem már akkor sem volt új, mikor építették) igazi kihívást jelentett, hatalmas kátyúkkal, melyeket sokszor kikerülni sem lehetett. Némelyiken úgy mentünk át, hogy az autó eleje még nem ért ki, de már a hátulja is beleért. A környék ennek megfelelően lepusztult ipari környezet, valamikor biztosan szebb napokat látott. Benzinkút még itt is üzemelt, megálltam útbaigazítást kérni. Vásároltam egy hideg üdítőt, így még három megmaradt a teljes készletből. Pontosan nem értettem, merre kell menni, egyet határozottan jeleztek, inkább forduljunk vissza. Ezt örömmel megtettük, majd a következő bekötő útnál is. Végül találtunk egy elfogadható minőségű aszfaltos utat, ezen keresztül elértünk a kis szigethez. A szigetre gyalogosan lehet csak bemenni, egy hosszú, összetákolt fahídon keresztül. A híd éppen átépítés alatt állt, annyira jutottak vele, hogy teljesen szétszedték. Így a parttól nem túl messze lévő szigetet csak távolról sikerült megnéznünk, hátha majd egy másik alkalommal... Visszafelé a városban ebédeltünk, találtunk egy kisebb falatozót, nem pékség, inkább valami gyorsbüfé. Különféle tálakat lehetett kérni, szerencsére a pult fölött nagy képeken kinn volt a menü, könnyen ment a rendelés, bár elsőre a két adagot nem értették, csak ketten mentünk be, egy tál minimum kétszemélyes volt. A büfé előtt a járda szélére tettek néhány asztalt székekkel, közöttük közlekedtek a gyalogosok. Rövid várakozás után megérkezett az étel, egy nagy tálcán sült krumpli, sült húsdarabok, kolbász, valamint csevapcsicsa féleség, darált hús nyárson megsütve. Adtak hozzá háromféle öntetet, illetve salátát is bőven, négyen alig bírtuk megenni a két adagot, de nem kellett elcsomagolni a maradékot. Evés közben odajött egy szakadt koldus, eddig még nem találkoztunk velük. Látszott rajta, hogy mire gyűjt, nem akart tágítani, pár fémpénzt adtunk neki. Nem volt megelégedve, magyarázott, hogy többet kér. Hosszas kínos csend után mi bírtuk tovább, irodalmi albán szavak kíséretében elindult a közeli kocsmába. Délután találomra kiválasztottunk egy újabb strandot, ez is teljesen rendben volt. Horgászat, fürdés, pihenés estig, a másnapi program előtt kellett is egy kis lazulás.

Mikor az utat terveztem, a szerdai napot gondoltam a legütősebbnek, minimum három "csodával". Korán keltünk, és elindultunk a tengerparti úton dél felé. A következő tengerparti település után kezdődött a Llogara Nemzeti Park területe. Jellemzően fenyvesek között kanyargott a szerpentin meredeken a hegytető felé, a kora reggeli órában nagyon kellemes utunk volt. Képeken már láttam, mire számíthatunk a hegytetőn, a Llogara-hágón. Az út egyik kanyarulata után kilátópont következett, egy széles részre félre lehetett állni. A hegytetőről a tengerre (már a Jón-tengerre) nyílt tökéletes kilátás, a távolban összeolvadt az ég és a tenger kékje.

Alattunk a hatalmas mélység, a tengerparton kisebb városkák, a hegyből kibújó folyócska torkolatánál, a hegyoldalon hosszan kanyargó szerpentinúttal nagyon ütős látványt nyújtott az első "csoda". Miután kigyönyörködtük magunkat, megkezdtük az ereszkedést a szerpentinen. Mivel az egyenes szakaszok viszonylag hosszúak, nem túl meredek, a 180 fokos visszafordítók is könnyen vehető akadályok voltak. Hol a tenger, hol a hegyoldal látszott az oldalsó ablakban, gyakran váltogatva egymást. Az út minősége teljesen rendben volt, régi időkben készült beton korlát, illetve újabb acél szalagkorlát is kísérte, szinte végig az út mellett. A szerpentint követően az út a tenger mellett vezetett tovább, a hegyoldalban, így sok tengerparti települést csak a magasból láttunk, a leágazó utakon keresztül lehetett őket megközelíteni. Ezekre a helyekre nem mentünk le, néhány településen így is áthaladtunk.

Borsh-ban kellett lennie egy étteremnek, mely egy vízesésre épült, ezt úgy találtuk meg, hogy a lehúzott ablakon behallatszott a vízesés zaja. Természetesen ki is volt táblázva, de ezt később vettük észre. Még kora délelőttre járt az idő, így egy kávéra tértünk be. Az étterem egy kisebb hegyoldalban épült, amelyen egy vízesés folyt le. Az asztalok a sziklafalon kialakított kis "szigeteken" kaptak helyet, különböző szinteken, mindenféle rendszer nélkül. Lépcső kötötte őket össze, a legfelső jelentősebb távolságra és szintkülönbségre volt a konyhától. Kövér pincért itt sem láttunk. A retró műanyag asztalok és a beton lépcsők mellett-fölött-alatt-között folyt, csobogott a jéghideg, kristálytiszta víz, nagyon hangulatosra sikerült. Mondjuk hosszabb idő alatt már idegesítővé válhat a sziklákon lezúduló víz robaja. A székkel vigyázni kellett, egy-egy lába könnyen mellémehetett a beton placcnak, korlát természetesen nem épült. A pincérek sem járták körbe az asztalt, mindent a lépcső felől pakoltak le.

Kávézás után indultunk tovább, többször is megálltunk nézelődni út közben. Elértük Sarandát, ez az albán Riviéra (ez nem valamiféle gúnynév, tényleg nagyon szép a az ország déli tengerpartja) legnagyobb városa, ezt azonnal érzékeltük is. Át kellett mennünk a városon, a szűk utcákon rengeteg autó, busz, ember, pedig még nem is indult be a főszezon. Sokat nem láttunk a városból, nem álltunk meg, úticélunk még délebbre található. A második "csoda" Butrint, egy ókori romváros, az illír időkből (az albánok az illírektől származtatják magukat). A romváros kőből épült, szépen helyrehozták, sok benne az eredeti állapotában megmaradt épületrész is. A rengeteg kő ellenére nem egy kopár kőtenger, jelentős mennyiségű, ápolt zöldfelület is kialakításra került. (Innen sajnos nem sok fénykép készült, interneten találtakat teszek fel.) Inkább tűnt egy élő városnak, mint egy kihalt szabadtéri múzeumnak, elnyerte a család tetszését. A felfedező séta során ismerős magyar szavak ütötték meg a fülemet, összefutottunk itt a világ végén egy magyar párral. Kicsit beszélgettünk, majd megkerestük a külön utakon járó gyerekeket, a séta végén a legjobban helyrehozott épületben egy kiállítást is megtekintettünk.

Butrintot eredetileg nem a tengerparti úton keresztül terveztem megközelíteni, de térkép híján így sikerült, viszont így kimaradt volna egy program. Ha hátulról megkerülve, délről érkeztünk volna, át kellett volna kelni egy kis csatornán a helyi komppal. Érdeklődésemet maga a komp keltette fel, egy rozoga úszó valami, melyet drótkötélen mozgattak egyik partról a másikra a kb. 20-30 méter széles csatorna partjai között. Ez nem maradhatott ki, közel is volt, úgyhogy átmentünk rajta, majd visszajöttünk. Egyszerre két-három autó fért rá, folyamatosan mozgott, hamar átért a két part között, nem kellett sokat várni. Élőben még szakadtabbnak tűnt, nem csak a komp, hanem a kiszolgáló épületek, a környezet is.

Hogy ne egyből jöjjünk vissza, a túlparton kicsit elkalandoztunk. Már nagyon közel jártunk a görög határhoz, ez érződött azon a kis falun is, ahová találomra betértünk. Sok turista biztos nem járt arra, a főtéren alapos megfigyelés alatt voltunk. Hamar átkeltünk visszafelé is a komppal, fél szemmel már az éttermeket figyelve, bőven ebédidő volt. Mivel nyitva tartó éttermet nem találtunk, mentünk a tervekben is szereplő Ksamilba. Beérve rögtön az első utcában (túl sok nincs belőlük) kinéztünk egy éttermet, Restaurant Laguna nevet viselte. A tulaj és a felszolgálók ránézésre is görögök voltak, örültek a vendégeknek, kedves fogadtatást, kiszolgálást kaptunk. Pljeskavicát választottunk különböző formákban, az étel minősége, mennyisége, a hangulat is teljesen rendben volt. Ebéd után a terasz közepén álló, nagy méretű fagyispultot vettük célba. Két gombóc fagyit kértünk fejenként, a tulaj ezt másképp gondolta, mindegyik tölcsért megtoldotta még két-három gombóccal, alig bírtunk vele. Természetesen csak a két gombócot számolták fel, összességében sem mentünk csődbe fizetéskor.

A harmadik "csoda" Ksamilban a Bora-Bora beach lett volna. Ez a strand is kiérdemelte a nevét, pálmafás, fehér homokos partja van, több kisebb szigettel a vízben, melyek akár úszva is elérhetők a partról, a kis szigeteken is strandokkal, kisebb bárokkal. Sikerült a strand legszélét kifognunk, jelentős tömeggel, alig találtunk helyet. Nem ehhez szoktunk eddig, kis csalódást okozott. Béreltünk vízibiciklit, betekertünk a kis szigetek közé is, ez pozitívabbá tette a strandolást. Visszafelé nem a tengerparti úton mentünk, a hegy belsejében vezetett egy egyenesebb, időben jóval rövidebb út is. Sikerült megtalálni, néhány kilométer múlva az út szélén egy kis táblára lettem figyelmes, melyre a Kék Szem forrás (Syri i kalter) volt kiírva. Hétfőn ezt kerestük, most megtaláltuk. Nem maradhatott ki, bár már este hét óra felé járt az idő. A forráshoz egy zúzottköves út vezetett, az elején olyan büdös mocsárszaggal, majdnem visszafordultunk. Belépőt még fizettünk az út elején, a parkolóba érve örömmel állapítottuk meg, hogy a késői időpont miatt alig van látogató. Maga a forrás nagyon mélyről tör fel, még a búvároknak is csak ötven méterig sikerült lemerülni. Feltételezhetően egy görögországi tóval van összeköttetésben, a legenda szerint amit ott beledobnak a tóba, az itt kijön a forrásnál. A víz nagy erővel tör fel a mélyből, a felszínre érve a kék és zöld szín mindenféle árnyalatában pompázik, maga a forrás valóban egy nagy szemre hasonlít. A környéken mindenhol víz csobog, folyik, csordogál, emiatt a környezet is jelentősen zöld, dús növényzettel, éles ellentétben a környező kopár hegyekkel. Továbbindulva megállapítottam, hogy hétfőn pár kilométerre odébb fordultunk vissza, dehát ez így sikerült. Visszafelé újra útba esett Gjirokaster, Tepelene is, itt már csak az ismerős parkolóban álltunk meg, friss vizet tölteni. A késői időpont ellenére az árusok még kinn voltak, és még forgalmuk is akadt. Este 11 óra körül értünk vissza a szállásra, sok szép emlékkel, kalanddal gazdagodtunk ezen a napon is. Folyt.köv.

Vasárnap reggel a villa teraszán ért a napkelte. Az előző napi bevásárlásból megreggeliztünk, majd bementünk Vlora-ba autóval, mivel a falutól kb. 10 kilométerre van a város. A tengerparti útig egy rosszabb minőségű, kanyargós út vezetett lefelé, pazar kilátással, legelésre vonuló állatokkal. Előző este szállásadónk rábeszélésére az aszfaltos úttól egy meredek, zúzottköves kaptatón feljöttünk a villához autóval, megfogadtuk, ezt többet nem tesszük, inkább sétálunk párszáz métert. Az emelkedőn felfelé a 90 éves albán nénike a kecskéivel együtt simán lehagyott minket, nem voltunk edzésben. Egy olívabogyó fa alatt teljesen jó parkolót találtunk, a hátralévő időben mindig ott álltunk meg.

A városban minden üzlet nyitva volt, élénk, lüktető forgalommal, békebeli hangulattal találkoztunk. Kicsit időutazás jellege is volt, több olyan dologgal is találkoztunk, mely otthon már több éve kiment a divatból, pl. a boltban mindenhez rengeteg ingyen reklámszatyor, kávéházban a számlára írt wifi jelszó, stb... A közbiztonság teljesen rendben van, szerintem jobb, mint Magyarországon. Tapasztaltuk, hogy többször is megnéztek minket, látszott rajtunk, nem helybeliek vagyunk. Ráérős csavargás közben fedeztük fel a pékségeket, innen kezdve szinte állandó program lett a látogatásuk. Rengeteg kisebb pékség is van, melyekben szinte csak bureket árulnak, de van sok nagyobb is belőlük. Ezekben le is lehet ülni, sokféle pékáru van, tejtermékek, italok, na és a sütemények... Jellemzően törökösen édesek, ezek nem annyira jöttek be, de a kisebb poharakban, tálkákban árultak nagyon finomak. Több napig tartott a végigkóstolásuk, szerintem még így is volt, ami kimaradt. Elsőre kedvenc lett a trilece, ez egy három tejes édesség, isteni finom. Az elvitelre kérteket ízlésesen, papírdobozba be is csomagolják, nem műanyag zacskóba dobják bele. Ha egy vendég felállt az asztaltól, azonnal ott termett valaki, aki letakarított utána, nagyon tiszta, szimpatikus helyeket találtunk. Az árak teljesen barátságosak, 100 forintos nagyságrend egy kiadós burek, pizzaszelet, a sütemények sem drágák.

Ebéd után kis pihenő, majd végre irány a tenger. A parton rengeteg strand követi egymást, többet is kipróbáltunk. Egy strandon általában van jópár napernyő, alatta két napággyal, valamint egy kisebb büfé, étterem. Belépő nincs, két napágy egy egész napra 300 lek, kb. hétszáz forint, késő délután már nem is kérik a pénzt. Egy-két emberke folyamatosan járkál a napágyak között, a kívánt jéghideg söröket, italokat hordják a strandolóknak. Fiam horgászott is, ezt Albániában bárhol lehet, semmiféle engedély, napijegy nem kell hozzá. A tenger nagyon szép, tiszta vizű, kavicsos-sziklás stranddal, tengeri sünt nem is láttunk. Itt még az Adriai-tengerben fürödhettünk, kicsit délebbre már a Jón-tenger kezdődik. Este a parton összegereblyéznek, összeszedik a szemetet. Azonban ha két strand között van egy gazdátlan rész, ott senki nem takarít, bőven van szemét. A vízben nem volt semmi szennyeződés, nagyon szép tiszta volt.

Strandolás után vacsora következett. A tengerparton találtunk a közelben több éttermet is, találomra választottunk, illetve hagytuk, hogy az albán népviseletbe öltözött vendégfogó ember levadásszon minket. Az étterem neve Laberia, hangulatos kerthelyiséggel, az út túloldalán lévő tengerre néző kilátással. Többféle sült húst rendeltünk, bárány, birka, sertés, salátákkal, sült burgonyával. A sült burgonya olyan finom volt, hogy újabb adagot kellett kérnünk, a húsok is teljesen rendben voltak. Kis kitérő az albán éttermekről: az albán emberek nagyon szeretnek étteremben enni, rengeteg van belőlük. Az ismert gyorséttermekből egy sincs az országban, szeretik, ha kiszolgálják őket. A fagyasztott, előre elkészített ételeket nem igazán ismerik, általában olyan hús van, amilyen állatot reggel az étterem mellett, akár az út szélén levágnak. (Nesze neked EU-s szabályok.) Az étterem előtt üvegfalú helyiségben nyárson sül a birka, bárány, kecske, abból kanyarítanak egy adagot, ha rendelés van. A köretek, saláták is frissen készülnek, nagyon ízletesek. A kiszolgálás barátságos, őszintén örülnek még a kevesebb borravalónak is, nem elvárás. A konyhájukra erősen hatott az olasz, török, és a görög konyha, de lehet találkozni jellegzetes albán ételekkel is. Bátorkodtam a vacsorához kimért bort kérni, nem csalódtam. Állítólag az albán borkészítés korábbra nyúlik vissza, mint a francia, a kadarka szőlő is innen származik. A bőséges vacsora után újra bementünk a városba, hogy átéljük a másik albán sajátosságot, az esti korzózást. Este az utcák megtelnek emberekkel, a hőség után mindenki előkerül, egy vidám forgatag az egész város. Minden üzlet nyitva van, az utcai árusok fagyit, sült kukoricát árulnak, bármit lehet kapni. A fogyasztóvédelem nem ismert fogalom, bármilyen márkás ruhaneműt meg lehet kapni fillérekért, nyilván nem eredetiek, de ez senkit nem zavar. Itt még nagyon menő a vidámpark, mindennap működik, nem úgy mint nálunk, egy évben egyszer, a búcsúban. A közlekedés ilyenkor még kaotikusabb, a rendőrök érzékelhetően jelen vannak, tevékenységük kimerül a rossz helyen parkolókra rádudálásban, gyalogosok zebrán való átkelésének segítésében. Balhézó, részeg embereket egyáltalán nem látni, mindenki kulturáltan szórakozik, jól érzi magát.

Hétfői program Gjirokaster, Enver Hodzsa szülővárosa. A város a Világörökség része, azon kevés város egyike az országban, mely nem lett lerombolva a kommunista diktatúra alatt. Útközben az ebédidő Tepelene-ben ért minket, ez egy kisebb városka. A sétálóutcán leparkoltunk, majd keresni kezdtünk egy éttermet. Volt a közelben egy bár, de az éppen körbe volt kerítve szalaggal, helyszíneltek, biztos volt valami csetepaté. Megláttam egy postásnak gondolt egyenruhás embert, megszólítottam, szerintem angolul mondva, hogy egy igazi albán éttermet keresünk. Meglepődtem, hogy megértette, intett, hogy kövessük. Mellesleg rendőr volt, nem postás. Elvitt minket a sétálóutca mögötti kis utcába, ez már a város széle volt. Egy kétszintes házon alig észrevehető kis tábla hirdette, hogy az egy étterem, magunktól soha nem találtuk volna meg. Felmentünk az emeletre, a rendőr szólt a tulajnak, egy idősebb hölgynek, elméletem szerint az édesanyja lehetett. Kérdezte, van-e étel, majd elviharzott. Leültünk egy asztalhoz, nem volt sok belőle, egyetlen vendég volt rajtunk kívül. Étlapot akartunk kérni, természetesen nem volt, a hölgy bevezetett minket a kis konyhába, elmutogatta, hogy aznap mit főzött a nagy lábasokban. 4-5 féle étel volt, gulyásleves, spagetti, okrás hús, rizses hús, lecsóféleség. Mindenki választott valamit, melyekből finom, bőséges adagokat kaptunk. Ittunk két kör italt is, nehezen tudtam elhinni, hogy mindezért négyőnkre kb. 6-7.000 forintnyi leket fizettünk, melynek jelentős részét az italok tették ki. Igazi házias ételek voltak, egy kis kifőzdében, ahol általában ugyanazok a vendégek ebédelnek. Visszafelé az autóhoz találkoztunk rendőrünkkel, messziről üdvözölt minket, megkérdezte, minden rendben volt-e, majd egy tisztelgéssel elbúcsúzott. Nagyon megtetszett ez a kis városka. Nem messze egy nagyobb parkolóban megálltunk, egy forrásnál vizet töltöttünk. A parkolóban árusok is voltak, vásároltunk olívaolajat újratöltött ásványvizes palackban, illetve mézet is.

Megérkeztünk Gjirokasterbe. Elsőre szembetűnt, hogy a képeken látott legjellegzetesebb épület éppen felújítás alatt van, fel volt állványozva. Ettől eltekintve a város szép oldalát mutatta. Megmaradtak a jellegzetes albán, középkori épületek, jó állapotban. A helyben lévő kövekből épültek, sok épületen még a tetőfedés is kőlapokból készült. Hangulatos sétát tettünk a szűk kis utcákon, majd találtunk egy múzeumot is, mely egyben a diktátoruk szülőháza is volt. Megváltottuk a belépőt, majd megnéztük a korabeli dolgokkal berendezett épületet. Felületes ismereteim alapján a kiállított tárgyak, ruhaneműk erősen törökös hangulatot árasztottak, egy gyermekkori mesehős, a kis Mukk jutott eszembe róluk. Végigjártuk a múzeumot, élmény volt. Visszasétáltunk másik utcákon az autóhoz, majd búcsút intettünk a városnak. A vár most kimaradt, mert az is van, van még mit bepótolni.

Továbbindulva a Kék szem forrást kerestük. Itt memóriám cserbenhagyott, mivel csak arra tudtam támaszkodni a tájékozódásnál. Valamiért úgy emlékeztem, a várostól északabbra van, pedig többen is dél felé irányítottak. El is indultunk arra, de egy idő után makacsságom győzött, már majdnem Görögországban voltunk, visszafordultunk. Most nem találtuk meg a forrást. Késő délután értünk a szállásra, még belefért egy esti fürdőzés a napba. Folyt. köv.

Utazásunk harmadik napján a montenegrói Pluzine-ből indultunk. A Piva-kanyonban ért minket a napkelte, szép látvány volt, az egyszer biztos. A víz partján nagyon tiszta volt a levegő, az út újra áthaladt egy nagyobb hídon, körben mindenhol hegyek, dús zöld növényzettel. Következő megállónk terveim szerint kora délelőtt Ostrog volt, ahol a sziklafalba vésett templomot, kolostort szerettük volna megnézni. A hegytetőre igazi szerpentin vezetett fel, élénk forgalommal. Előtte Niksic-ben vásároltunk reggelit, ezt az út mellett félreállva, a kocsi motorháztetőjén megterítve sikerült elfogyasztani, kiépített pihenőt nagyon ritkán lehet találni. A parkolóba megérkezve jöttem rá, hogy a szervezés közben elkövettem egy hibát. Mivel ortodox a kolostor, több helyen is ki van írva, milyen öltözetben lehet megtekinteni. Természetesen egy darab hosszúnadrág sem volt nálunk, így csak a kerítésen kívülről vetettünk egy pillantást az épületre. A korai időpont ellenére is rengetegen voltak, így annyira nem bántuk, hogy ez a programpont kimaradt.

Podgoricát megkerülve, ismét dél felé tartottunk, majd egy újabb határhoz érkeztünk. A család még mindig nem tudta, hol vagyunk, pontosan hová megyünk. Feleségemnek feltűnt a sok albán rendszámú autó, ezen a ponton lepleztem le úticélunkat, mely Albánia volt. A reakciók nem voltak túl hevesek, nem volt nagy ellenállás, köszönhetően talán az elmúlt napoknak is, melyek alatt teljesen pozitív benyomás alakult ki bennünk a Balkánról. Azért szép pillanat volt, több hónapja készültem rá.

A határátkelő albán oldalon éppen átépítés alatt volt, kissé kaotikusra sikerült az átkelés, sokan is voltak, de fél óránál nem tartott tovább. A határ utáni első körforgalomnál haladt egy szakadt kismotor, melyre hátul keresztben egy birka volt felkötve, kétoldalt lógott le feje, lába. ("Nézzétek, ott egy birka! Jaj, ez még él, és pont engem néz! Imádom ezt az országot!") A felkészülés során sok információt gyűjtöttem, képes voltam a térkép utcakép nézetében végigkattintgatni az útvonalon. Több részlet egyből beugrott, de élőben teljesen más volt. Az út állapota tökéletes volt, mellette már fel-feltünedeztek pálmafák is, illetve rengeteg új, modern épület, valamint lepusztult házak is. Az új épületek jellemzően hatalmas üvegfelületekkel, modern stílusban épültek, ami furcsa volt, hogy a tágabb környezetükben nem volt semmi, egymagukban álltak a mezőn. Sokról elképzelni sem tudtuk, mi célt szolgálhatnak.

Hamarosan beértünk Shkodrába, észak felől ez az első nagyobb város. Itt már sűrűsödött a forgalom, egészen elképesztő masinákkal és forgalmi helyzetekkel. Ezeket a váratlan helyzeteket igyekeztem lazán kezelni, igazából kezdtem élvezni a vezetési stílust. Pár alapszabály: bármikor, bárhonnan bármi jöhet, és jönni is fog. Az index minek, helyette ott a duda, az sokmindenre jó, a közlekedési táblák, burkolatjelek csak tájékoztató jelleggel vannak elhelyezve. Ha azt gondolod, neked van elsőbbséged, hamar felejtsd el. Gyalogost a zebrán nem engedünk át, amint megállsz, azonnal kerülnek jobbról és balról is, eszük ágában sincs megállni. Mindezek ellenére jól lehet haladni, figyelnek egymásra, kevés a baleset. A várost átszelő főútvonal kétszer három sávos, középen elválasztó szigettel. A szélső sávban parkolnak, a középső sávban otthagyják nyitott ajtóval, járó motorral az autót, amíg beugranak valahová, a belső sávban lehet folyamatosan haladni. Sok a kerékpáros is, még azzal sem lenne baj, hogy forgalommal szemben közlekednek, de ezek a belső sávban, az elválasztó sziget szegélye mellett is jönnek szembe. Van egy csomópont, ahol keresztezi egymást két 2x3 sávos út. Ez fejlettebb országokban minimum egy csomó lámpával, vagy külön szintű csomóponttal lenne megoldva. Itt le van aszfaltozva egy többszáz négyzetméteres placc, ahová minden irányból mindenki (gyalogos, kerékpáros, kordé, szamár, tehén, autó, busz) beözönlik, és amerre dolga van, valahogy kimegy. A főutat kétoldalt árnyas fák szegélyezik, a széles járda mellett kiülős kávéházak, kis üzletek váltogatják egymást, nagyon hangulatos az egész, tele van élettel. Dél körül értünk ide, nagyon meleg volt, a Shkodrai-medence Európa egyik legmelegebb tájegysége. Megálltunk pénzt váltani, mivel eurót vittünk, otthon nem lehet albán leket váltani. Az eurót is szinte mindenhol elfogadják, de kisebb, távolabbi helyeken rosszabbul számolják át. Elég nagy területet bejártunk, nem sikerült nyitva találnunk pénzváltót, bankot. Az egyszerűség kedvéért azt mondtam, az árakat úgy számolják, hogy kettővel szorozzák meg a lekben kiírt árat, nagyjából úgy jön ki forintban. Fiam mondja, apa itt 40-be kerül a fagyi. Mondom, ha megszorzod, akkor 80 lesz, nem túl drága. Erre mondja, hogy ő már megszorozta, úgy negyven. Szóval 20 lek volt egy kis adag csavaros gépi fagyi. Mivel szaladt az idő, rövid séta után továbbindultunk, ebéd után kellett nézni. Még otthon, a térkép segítségével kiböktem egy kis éttermet, a város szélén. Fogalmunk sem volt, mire számíthatunk egy kisebb albán étteremtől. Sikerült is megtalálni, egy folyó partján volt egy régi, szocreál kocka épület, körülötte füves-fás, árnyékos területtel (Bar-restaurant Xhafa). Az asztalok a fák alatt voltak, csak úgy a kitaposott fűben, teljesen hangulatos volt. Alap angol szavakkal kértünk étlapot, először nem értettük, de az nem volt. Azt mondták, hal van. Kértünk négy halat, salátát, italokat. Kaptunk négy adag vegyes salátát, kukoricalepényt, kecskesajtot, valamint négy adag grillen sült halat, nagyobb halból vágott szeletekkel. A jéghideg csatos üveges Kaon sör a ráadás volt. Minden finom volt és bőséges, az egészért kb. 8-9 ezer forintnyi eurót fizettünk.

Ebéd után továbbindultunk Tirana irányába. Hamarosan rátértünk az autópályára, ami nem teljesen olyan, mint nálunk. Nincs oldalról elzárva, az út melletti épületek bejárója közvetlen az autópályáról nyílik. A leállósávban bármit is árulnak, a zöldségtől kezdve az élő nyúlon át mindent. A középső elválasztás néhol beton terelőelemekkel van megoldva, kb. másfél méter magasak. (Életkép: az út szélén furcsa pózban álló ember a rést keresi a kocsisorban, átszalad, átmászik az elválasztó beton elemeken, majd eltűnik a túloldalon. Forgalmasabb helyeken ezért van középen fából tákolt létra odatámasztva.) Autópályadíjat nem kellett sehol fizetni. Tiranába nem mentünk be, Durres felé tartottunk, ahol elkanyarodtunk ismét délnek, Vlora volt az úticél. Durresben kicsit eltévedtem, de tudtam, nagy baj nem lehet, ha nekimegyünk a tengernek, balra kell fordulni. Így sikerült közelről megnézni a lepukkant teherhajó kikötőt is. A tengerparti részeken egymást érték a modern szállodák, napernyőkkel teletűzdelt strandok. Az új épületek mögötti utcákban még bőven érződik a régi kor szelleme, mindenfelé lepukkant kis házikók, viskók, emeletes házak vannak. Vlora előtt rátértünk egy újabb autópályára, ez már jobban hasonlított egy modern útra. Nagyon szép volt az elválasztósáv, több kilométer hosszan magas leanderek voltak ültetve, melyek éppen különböző színekben virágoztak. Az autópálya bevezetését a városba nem bonyolították túl, szinte észrevétlenül máris a városi úthálózaton találtuk magunkat. Ebben a városban is széles sugárutak vannak, sok helyen új, modern épületek, de mögöttük közvetlen a régi, lepusztult szocreál házak, panelek találhatók. A nagyobb körforgalmakban ötletes, szépen megépített tájépítészeti elemeket helyeztek el. Megálltunk egy nagyobb áruháznál (Big Market) egy gyors bevásárlás erejéig, önellátásra volt tervezve a nyaralás. Kis kitérő a kereskedelemről: szupermarket méretű áruház nagyon kevés van, rengeteg kis üzlet működik, olyan is volt, melyben csak pöttyös gumilabdát árultak. A főutcák nagyon hangulatosak ezekkel az üzletekkel, kávéházakkal, bárokkal, a legkülönfélébb megoldásokkal találkozni. Kis túlzással öt tábla OSB lapból is lehet üzlethelyiséget csinálni. Az év majdnem minden napján minden nyitva van este tíz-tizenegy óráig, a borbély, a papírbolt, stb... is. Egyedül január elsején tartanak zárva az üzletek, illetve akik érintettek a ramadánban, arra az időre szintén bezárnak.

Szállásunk a város mellett, egy kis faluban, Radhime-ben volt. Nem a tengerparti szállodák és apartmanházak között, hanem fenn a hegyen, a faluban. Szállásadónkkal telefonon tudtunk kommunikálni, Tiranából jött átadni a kulcsokat. A házat megtalálni nem volt egyszerű, hiába volt meg a címe, illetve otthon térképen is alaposan megnéztem, melyik utcában van. Csakhogy itt nem úgy vannak az utcák, épületek, ahogy gondolnánk. Van egy aszfaltos főutca a hegyoldalban, alatta és fölötte házak, összevissza építve, egymás mellé-alá-fölé. A házak között voltak helyek, melyeket utcának hívtak, teljesen szabálytalan összevisszaságban. Néhol kővel volt burkolva, néhol csak a több évtized alatt keményre taposott földdel, az éppen arra járó állatok végterméke, több éve elhagyott szemét békében megfért egymással. Szinte minden épület jellemzően kőből épült, mint helyben található építőanyagból, új épület elvétve akadt közöttük. A szállás egy teljesen felújított, villaszerű épület volt, a képek alapján modern bútorokkal, hatalmas erkéllyel, mely a tengerre néz. A valóság kicsit más volt, még jobban tetszett, mint a képek alapján. Két szinten három hálószoba, nagy nappali, teljesen felszerelt, modern konyha, három fürdőszoba, és az emeleten a tengerre néző erkély.

Forrás: Booking.com

A család nem ilyen színvonalú szállásra számított, mindenkinek nagyon tetszett. Ezt azért engedhettük meg magunknak, mert olcsóbb volt, mint egy apartman a tengerparton, 7 éjszakára 350 euróba került. Átadtuk a pénzt, szállásadónk egy széles mozdulattal körbemutatott, hogy ez mind a miénk, és már el is tűnt. Már hét óra is elmúlt, birtokba vettük a villát, a tengerhez lemenni már túl fáradtak voltunk. Az első albán vacsora után megnéztük az erkélyről a naplementét, majd lepihentünk, hogy másnap frissen és üdén kezdjük el felfedezni a számunkra még teljesen ismeretlen Albániát.  Folyt.köv.

A kertészkedés mellett az utóbbi években másik nagy szerelem a Balkán lett. Korábban sem voltunk nagy világjárók, 2015-ben sikerült egy családi nyaralást összehozni az Isztrián. Nem tudom, honnan jött az ötlet, de úgy gondoltam, legközelebb egy meglepetés nyaralással készülök a család számára. 2016 kimaradt, lakásfelújítás volt nyaralás helyett. 2017. nyarára viszont már összeállt a Terv. Nem utolsósorban az árszínvonal miatt is a Balkán lett a célpont. A tervezést már télen elkezdtem, ez nem csak a szállások foglalásából állt. Kezemre játszott az a tény is, hogy fiamnak akkor volt az általános iskolai ballagása, így nem igazán firtatták a nyaralás részleteit. Annyit mondtam, hogy az Adriára megyünk, kicsit délebbre, mint voltunk. Az indulásig sikerült titokban tartanom a részleteket, pl. folyamatosan töröltem az otthoni gépről a böngészési előzményeket. Ekkor még okostelefonom sem volt (sokáig ellenálltam), térképet sem vittünk, a Google Mapsból fejbentartott információk, útvonalak alapján mentünk.

2017. június végén, egy csütörtöki napon indultunk. A horvát határt Mohács-Udvarnál léptük át, délelőtt 10 óra körül, viszonylag gyorsan. Eszék után Vinkovci, majd Zupanja - Orasje következett, és már Boszniában is voltunk. Első megállónk Srebrenik vára volt, bemelegítésképpen. Itt kellett egy kis útbaigazítást kérnem egy kis pékségben (első találkozás az igazi burekkel), nem volt egyértelmű a kitáblázás. Egy kis kitérő az idegen nyelvekről. Tanulmányaim során felületesen ismerkedtem az orosz, francia, olasz nyelvekkel, angolból, németből a mindennapokból ragadt rám valamennyi. Úgyhogy minimum négy idegen nyelven tudok beszélni, egy mondaton belül, a magyart kicsit jobban hangsúlyozva, hátha megértik. Tapasztalatom szerint nem kell attól tartani, hogy az ember nem beszél idegen nyelveket, általában a helybeliek sem. Ezzel a keverék nyelvvel, meg egy kis mutogatással mindent meg lehet oldani. Szóval megtaláltuk a várat, a város központjában a jelzőlámpánál (szemafor) kellett elfordulni. Az út meredeken emelkedett a városban, a házak közül már látni lehetett a várat. A végén zúzottköves az út, nem rossz, van egy kisebb parkoló is. A várhoz egy hídon kellett gyalog átmenni, feleségem tériszonya, hídfóbiája már itt előjött, pedig ez még csak a kezdet volt. A belépő teljesen korrekt áron volt, a vár egész jó állapotban megmaradt/felújították. Érdekes volt a vár melletti völgyben lévő mecsetben a felhangzó imára hívó ének, a völgynek egészen különleges akusztikája van.

A várlátogatás után továbbindultunk dél felé, az út menti hegyek egyre nagyobbak lettek, síkvidékhez szokott szemünknek izgalmas volt a táj. Kora délután érkeztünk Szarajevóba, a városba, ahol kezdődött és véget ért a huszadik század történelme. Elsőnek a szállásunkat kerestük meg, mely a Bistrik nevű városrészben volt, szűk, meredek, egyirányú utcák között. A ház elsőre meglett, ezen még magam is meglepődtem, parkolót volt kicsit nehezebb találni. (Életkép: a szállás kifizetése után a papa ünneplőbe öltözött, és elment kocsmázni.) Az ismerkedést a várossal a közeli bazárban kezdtük. Hangulatos sétát tettünk, meglett a Sebilj kút is, a mögötte lévő villamosmegálló után sikerült egy kis pékségben a legfinomabb bureket megtalálni, persze ezt csak a nyaralás végén állapítottuk meg. A szállás véletlen a sörgyár közelében volt, a mintabolt felfedezése után jelentősebb mennyiségű Sarajevsko sör is elfogyasztásra került. Másnap reggel korán ébredtem, elindultam felfedezni a környéket. Láttam ébredni a várost, az emberek, történetek bárhol lehettek volna. Szembetűnő volt, hogy több kis mecset is helyet kapott a szűk utcákban, ezeknek néhány száz négyzetméteres kertjében rengeteg frissebb sír volt, emlékeztetve a közelmúltra. Véletlen rátaláltam egy "pékségre", csak egy ócska kis ablak nyílott a lejtős utcára, egy deszkából tákolt dobogóra kellett felállni. Nem volt nagy választék, csak egyfajta péksütemény volt, valami lepényféle, utólag talán bosnyák kenyér. Nem volt benne más, csak liszt, víz, meg a néhány évszázados tapasztalat. Nagyon finom volt, reggelire vásároltam kettőt, majd később újra visszatértünk, és zárás előtt ebédre is vettünk belőle. Délelőtt egy újabb séta a bazárban, belvárosban (életkép: a bazár közepén egy kis kávézóban több helyi törzsvendég is a kora reggeli órában kávéval indította a napot, egy idős férfi a legtermészetesebb mozdulattal a pincér kezébe nyomta szemcseppjét, aki a szemébe cseppentett). Következő állomásunk a Boszna folyó forrása, egy park volt, Vrelo Bosna. Itt egy kicsit összezavarodtam, meg kellett kérdezni, hogyan találunk oda. Egy benzinkúton kértem útbaigazítást, a pénztáros vette a fáradtságot, felállt, kijött velem az út mellé, és ott mutogatta el, merre kell mennünk, nem csak a helyéről magyarázott. Itt volt az első igazi élményünk a legendás balkáni közlekedéssel: egy négysávos útra kanyarodtunk rá, az útcsatlakozásnál egymás mellé állt négy autó, és egy pillanat alatt mind a négy besorolt a folyamatosan haladó kocsisorokba. A mai napig nem tiszta, hogyan sikerült nekünk is ez a mutatvány. A parkhoz egy hotel parkolójától indul egy több kilométeres sétány, az odautat gyalog tettük meg. A nyári melegben nagyon jólesett a séta az utat szegélyező árnyas fák alatt. A parkban mindenfelé források, kis vízesések vannak, itt ered a Boszna folyó. Belegázoltunk a bokáig érő vízbe is, jéghideg volt. Kávé, csapolt sör után lovas fogattal mentünk vissza a parkolóba, nagyon hangulatos volt. Sok ilyen fogat közlekedik, egy ember kerekes kukával folyamatosan járta az utat, szedte össze a lócitromot. Délután indultunk tovább, megint dél felé, aznapra rövidebb útszakasz volt tervezve.

 Szarajevót elhagyva, Foca felé közeledve ismét magas hegyek között vezetett a jó minőségű út, egy kis hegyi patakot kergettünk, hol egyik, hol másik oldalon bukkant fel. Foca előtt, egy nagyobb hídon átkelve tartott az út a montenegrói határ felé. Előzetes információk alapján javasoltam, hogy átveszem a vezetést, illetve inkább az egyik gyerek üljön mellém. Feleségem ekkor még nem értette, később megköszönte. Az út kezdett egyre rosszabb minőségű és keskenyebb lenni, egy idő után egysávosra szűkült. Egyik oldalon a hegy, másikon szakadék, mindenféle állatok kószáltak rajta, illetve időnként szembe is jöttek. A mélyben a hihetetlenül szép színű Drina folyó zúgott, mely a Tara és a Piva összefolyásából keletkezett. A bosnyák határátkelő után a folyó fölött egy régi, acélszerkezetű, deszkapalló borítású hídon kell átkelni, egyszerre csak egyik irányból. A környéken rengeteg rafting tábor van, mindkét oldalon. A montenegrói határállomás egy-két kilométerrel távolabb található, már azt hittük, nem is lesz ellenőrzés. A határátkelés nem tartott túl sokáig, bő negyed óra alatt átkeltünk.

 A határ után egy kicsit nyugodtabb szakasz következett, a tériszony, hídfóbia kezdett elmúlni, mikor beértünk a Piva-kanyonba. Erről az oldalról megközelítve a mélyben kanyarog a folyó, magas sziklafalak között, látványvilága teljesen lenyűgöző. Megálltunk egy kis hegyi forrásnál is, nagyon jólesett a jéghideg víz. Továbbhaladva egy kanyar után vigyorogva mutattam előre, mi fog következni. A híd messziről úgy nézett ki, mintha egy gyufaszál akadt volna meg a sziklák között, ezt mindenki másképp élte meg. ("Nem mondod komolyan, hogy azon fogunk átmenni? Inkább ittmaradok!") A híd előtt van az első alagút is, ebben fordul rá az út a hídra, a sötétből kiérve már rajta is voltunk. Megállni nem tanácsos rajta, szép lassan haladtunk, csodálva a környéket, már aki nem csukott szemmel várta, hogy átérjünk. A híd után alagutak követik egymást, van olyan hegyi falucska is, melyhez a bekötőút egy alagútban ágazik el. Úticélunk a folyó túloldalára került, így vissza is kellett menni a túlpartra. Egy duzzasztógát tetején keltünk át, a gát két oldalán kb. 200 méter szintkülönbség volt a folyó vízszintje között. A gát után muszáj volt félreállni, kicsit szemügyre venni a környéket. A parton jól látszott, hogy magasabb szokott lenni a vízállás, nyáron a duzzasztott oldalon kevesebb a víz. Szállásunk Pluzinében volt, ez egy kis üdülőváros a kanyonban. Egy bungalót foglaltam, nagyon tiszta, rendezett volt. A bungalóhoz vezető út mellett érdekes látvány volt a helyi nyomortelep, tákolt házakkal, ellentétben a városkában lévő szállodákkal, szép házakkal. Egy igazán pihentető éjszakát töltöttünk el, reggel kipihenten indultunk tovább ismét dél felé. Az utazás harmadik napja következett, meg kellett ígérnem, hogy elérünk a tengerhez. Ez sikerült is, nem egészen ott, ahol a többiek elképzelték, folytatás a következő részben.

Várható volt, hogy idén is megérkezik az ősz. Napközben még kellemes meleg van, de kora reggel, késő este már majdnem kevés a rövidnadrág, hűvösebbre fordul az idő. Az én olvasatomban az ősz beköszönte nem a kerti szezon végét jelenti, szerintem ilyenkor új lendületet kap a kert. Több növény már nem a szebbik formáját hozza, nézett már ki jobban is a paradicsom, dinnye, zöldbab... Az is megfigyelhető, hogy a nagy meleg elmúltával sok növény láthatóan jobban érzi magát, újra virágzik és terem a cukkini, a mini kígyóuborka, a leveles kel, jónéhány fűszernövény, a növényházban a paprikák is.

A nyár során sok termés került befőzésre, télire eltevésre, savanyításra, kiürült néhány ágyás is, valamint a komposztra került sok letermett növényi maradvány is. Július végén másodvetésként újra vetettem zöldborsót, karalábét, gumósköményt, retket, uborkát, céklát és salátát. Minden kikelt, de az uborka nem néz ki túl jól, nagyon pici maradt a növény, de már virágzik.  Szeptember elején vetettem vödörbe burgonyát, palántának uborkát, pak choit, sáfrányos szeklicét, káposztát, céklát, tépősalátát, petúniát, metélőpetrezselymet. Mivel a magok megvoltak, külön költséggel nem járt, legfeljebb nem sikerül felnevelni a növényeket. Nagy részük már ki is kelt, hamarosan kiültetésre kerülnek a megüresedett helyekre. A beérő termések eltevése szinte folyamatos, hetente több alkalommal is elfoglaltságot ad. A fűnyírás lassan a végéhez közeledik, helyette lehet majd a lehullott faleveleket összeszedni. A levélhullás elején, kisebb mennyiségnél ezt még megoldom a fűnyíróval, remekül össze is aprítja a diófa leveleit is, melyek szintén a komposztra kerülnek. A fáról lepotyogó diókból nem kell sokat összeszedni, egyrészt az idén is nagy része beteg, fekete a héja, másrészt a kutyák is besegítenek. A kisebb még nem tudja megtörni a diót, ha talál, lelkesen viszi az öreg labradornak, aki megtöri, majd visszaszerzi tőle a csemegét. Ilyentájt a sok diótól szép fényes lesz a bundájuk is.

Az ősz beköszöntével újra nagyobb késztetést érzek a minimálisan szükségesnél több munkavégzésre a kertben. Ez általában valamiféle kertépítésben mutatkozik meg, idén ősszel néhány elképzelés megfogalmazásáig sikerült eddig eljutnom. Persze nem csak munka van a kerttel, sok kikapcsolódás, családi étkezések helyszíne is. A reggeli, vagy vacsora közben a vízcsobogás mellé madárcsicsergés, vagy tücsökciripelés is jár, napszaktól függően. Az egész nyáron aktív békák most is megvannak a tóban és környékén, de már jóval kevesebbet kuruttyolnak. A medencében jó eséllyel már nem fogunk fürdeni, hamarosan víztelenítésre, lefedés visszarakására kerül sor.

Az idei évben szerzett tapasztalatok alapján születnek tervek a jövő évi veteményessel kapcsolatban is. Többfajta paradicsom kikerül a termesztésből, több éven keresztül sem voltak meggyőzőek. Vagy a termés nem ízlett, vagy nagyon fogékonyak különböző betegségekre, vagy nagyon hamar kirepednek a bogyók. Nyáron a fóliás növényházban az árnyékolás ellenére is nagyon meleg van, nem minden paprika viseli egyformán. A csilik jobban bírják, ők maradnak benn, az étkezési paprikák nagyobb számban a magaságyásokba kerülnek majd kiültetésre. Több olyan növény is van, melyek termesztése sikeres volt, de a terméseket nem fogyasztottuk el, ezeket sem fogom újra termeszteni. Sokmindent kipróbáltam már, csak azokra a fajtákra fogok koncentrálni, melyeket el is fogyasztunk.

Ha az ember talál egy hírt a klímaváltozásról, általában hamar lép a következőre, gondolva, ez őt nem érinti, nem tehet semmit ellene. Néhány évtizeddel a hátam mögött tapasztalom, hogy sok dolog már nem úgy van, mint régen volt, eltekintve attól, hogy "régen minden jobb volt". Számomra egyértelmű, hogy változik a klíma, az időjárás, nem a jó irányba. Lehet-e ez ellen védekezni, egy-egy ember tud-e tenni valamit a környezetünkért?

Világmegváltó terveim már nincsenek, eddig sem lett belőlük semmi. Nézzük, hogyan mutatkozik meg a klímaváltozás egy kiskertben, mit tudunk tenni a kedvezőtlen hatások mérséklése érdekében.

Legszembetűnőbb az időjárás változása. Nem mondok újat vele, mindenhol hallani, olvasni lehet róla. A csapadék eloszlásának változása érinti leginkább a kertészeket. Ez magával vonzza a locsolás egyre inkább felmerülő szükségességét. Azt mondják, legjobb és legolcsóbb az esővízzel locsolni. Azt nehéz is elvitatni, hogy a legjobb megoldás, az olcsósága már nem biztos. Néhány, a csapadékcsatorna alá helyezett edény, hordó még valóban nem nagy beruházás, ezekkel meg lehet fogni néhány száz liter vizet, melyet elég hamar elhasználunk, szinte biztosan nem tart ki a következő esőig. Nagyobb mennyiséget ciszternába lehet gyűjteni. Ha ez nincs, és építeni akarunk egy hosszú távon is alkalmast, az már jelentősebb beruházás. Még akkor is, ha az ember maga végzi a kivitelezés jelentős részét. Továbbá számolni kell azzal is, hogyan jut el az esővíz a ciszternába, illetve onnan hogyan kerül a végső felhasználási helyére.

Mindezek ellenére hosszabb távon mindenképp megtérülő befektetés egy ilyen rendszer kiépítése, főleg, ha nem számolgatjuk, forintálisan mikor térül meg. Már falun is tapasztalható, hogy az esti órákban csökken a hálózati víz nyomása, mindenki akkor szeretne locsolni. Egy ciszternával ez a függőség is csökkenthető. Előfordulhat olyan eset is, hogy a több köbméteres ciszterna is kiürül két eső között. Eddig az elmúlt 3-4 évben egyszer fenyegetett ez a veszély, pont elutazás előtt, ezért töltöttem bele 3-4 köbméter csapvizet. Utólag derült ki, felesleges volt az aggodalmam, nemsokára esett az eső, újra megtellett a ciszterna.

 További lehetőség a termesztésbe bevont növényfajták változtatása. Nem biztos, hogy a húsz éve termesztett zöldségfélék a megváltozott környezeti feltételek között is ugyanolyan sikeresen termeszthetőek. Ezt elég nehéz elfogadni, ha nem vagyunk kísérletező kedvűek, képesek vagyunk ragaszkodni a bevált, megszokott dolgainkhoz. (A hírekben hallani, hogy pl. a málna termőterülete is egyre északabbra húzódik.) A növények más fajtákkal való helyettesítése nem annyira egyszerű. Nem kezelhető úgy, hogy akkor a mediterrán régióban termesztettek jók lesznek nálunk is, mivel a téli időjárás nem olyan, mint tőlünk délebbre. Az egynyáriak esetében könnyebb dolgunk van, érdemes olyan fajtákkal kísérletezni, melyek alapból jobban bírják a nyári száraz forróságot. Egy-két dél-balkáni utazásunk során mindig próbáltam olyan boltot, árust keresni, aki vetőmaggal is foglalkozik, és az ott termesztett növényekből vetőmagot beszerezni. Paradicsom esetében mondhatom, hogy jártam már sikerrel, jól teljesítenek, idén az uborka is bevált.

Jobban megfigyelve megdőlni látszik néhány örökérvényű igazság is, pl. hogy nincs annyi napfény, ami a paradicsomnak, paprikának sok lenne. A fóliás növényházat nyáron árnyékolom, mégis megáll a paprikák fejlődése, nehezen köt meg új virágokat. A nyári hőség csökkentével újra beindulnak a növények.

Legújabb fejlesztésem egy árnyékoló építése volt a magaságyások fölé. Ezen sokat gondolkodtam, hogyan tudnám jól, tartósan megcsinálni. Végül zártszelvény lábakra került a szerkezet. A magaságyásokba lettek leásva, de az ágyások alján lévő, vakondok ellen lerakott csibedrót miatt csak 45-50 cm. mélyre tudtam őket leásni. Önmagában egy-egy oszlop nem volt túl stabil. Majd soronként az oszlopok tetejét összefogtam 5x10 cm-es deszkákkal, melyeket az oszlopok leásása előtt kifúrt lyukakba rögzítettem, hosszú facsavarokkal. Mikor még csak az oszlopok álltak, többen megjegyezték, hogy szerintük túl magas lesz. A 3 méteres oszlopok teteje a talajszinttől pont 3 méterre volt. Bíztam magamban, és az elképzeléseimben, maradt az eredeti magassága. Nem volt egyszerű a faanyagok felszerelése, pont abban az időszakban egyedül tudtam csak megcsinálni. Szóval a hosszában a vasoszlopra fogatott deszkákra keresztben tetőlécek kerültek, majd ezekhez rögzítettem az árnyékoló hálót, így már stabil lett a szerkezet. Nehezítette a kivitelezést, hogy az ágyásokban már voltak növények, nehezen tudtam közöttük a létrákat mozgatni. Ősszel a hálót leszedem, majd következő tavasszal újra visszateszem, már jóval könnyebben, kisebb munkával. Pár hónap tapasztalat után azt látom, hogy jótékony hatással van a növényekre, sokkal kevésbé viseli meg őket az erős napsütés. A magassága is jó lett, napi két-három óra közvetlen napfényt kapnak a növények, de a déli, kora délutáni napsütéstől védve vannak.

Kísérletezem azzal is, hogy bizonyos rövidebb tenyészidejű növényeket nyár végén újra elvetek, hosszú ősz esetén még beérlelhetik termésüket. Szakirodalom ezt másodvetésnek hívja. Tavaly az augusztus végén elvetett zöldborsó is hozott termést, idén az uborkát is megpróbálom, savanyúságnak mindegy, mikor terem, nem feltétlen a primőrből kell elrakni.