Utazásunk harmadik napján a montenegrói Pluzine-ből indultunk. A Piva-kanyonban ért minket a napkelte, szép látvány volt, az egyszer biztos. A víz partján nagyon tiszta volt a levegő, az út újra áthaladt egy nagyobb hídon, körben mindenhol hegyek, dús zöld növényzettel. Következő megállónk terveim szerint kora délelőtt Ostrog volt, ahol a sziklafalba vésett templomot, kolostort szerettük volna megnézni. A hegytetőre igazi szerpentin vezetett fel, élénk forgalommal. Előtte Niksic-ben vásároltunk reggelit, ezt az út mellett félreállva, a kocsi motorháztetőjén megterítve sikerült elfogyasztani, kiépített pihenőt nagyon ritkán lehet találni. A parkolóba megérkezve jöttem rá, hogy a szervezés közben elkövettem egy hibát. Mivel ortodox a kolostor, több helyen is ki van írva, milyen öltözetben lehet megtekinteni. Természetesen egy darab hosszúnadrág sem volt nálunk, így csak a kerítésen kívülről vetettünk egy pillantást az épületre. A korai időpont ellenére is rengetegen voltak, így annyira nem bántuk, hogy ez a programpont kimaradt.

Podgoricát megkerülve, ismét dél felé tartottunk, majd egy újabb határhoz érkeztünk. A család még mindig nem tudta, hol vagyunk, pontosan hová megyünk. Feleségemnek feltűnt a sok albán rendszámú autó, ezen a ponton lepleztem le úticélunkat, mely Albánia volt. A reakciók nem voltak túl hevesek, nem volt nagy ellenállás, köszönhetően talán az elmúlt napoknak is, melyek alatt teljesen pozitív benyomás alakult ki bennünk a Balkánról. Azért szép pillanat volt, több hónapja készültem rá.

A határátkelő albán oldalon éppen átépítés alatt volt, kissé kaotikusra sikerült az átkelés, sokan is voltak, de fél óránál nem tartott tovább. A határ utáni első körforgalomnál haladt egy szakadt kismotor, melyre hátul keresztben egy birka volt felkötve, kétoldalt lógott le feje, lába. ("Nézzétek, ott egy birka! Jaj, ez még él, és pont engem néz! Imádom ezt az országot!") A felkészülés során sok információt gyűjtöttem, képes voltam a térkép utcakép nézetében végigkattintgatni az útvonalon. Több részlet egyből beugrott, de élőben teljesen más volt. Az út állapota tökéletes volt, mellette már fel-feltünedeztek pálmafák is, illetve rengeteg új, modern épület, valamint lepusztult házak is. Az új épületek jellemzően hatalmas üvegfelületekkel, modern stílusban épültek, ami furcsa volt, hogy a tágabb környezetükben nem volt semmi, egymagukban álltak a mezőn. Sokról elképzelni sem tudtuk, mi célt szolgálhatnak.

Hamarosan beértünk Shkodrába, észak felől ez az első nagyobb város. Itt már sűrűsödött a forgalom, egészen elképesztő masinákkal és forgalmi helyzetekkel. Ezeket a váratlan helyzeteket igyekeztem lazán kezelni, igazából kezdtem élvezni a vezetési stílust. Pár alapszabály: bármikor, bárhonnan bármi jöhet, és jönni is fog. Az index minek, helyette ott a duda, az sokmindenre jó, a közlekedési táblák, burkolatjelek csak tájékoztató jelleggel vannak elhelyezve. Ha azt gondolod, neked van elsőbbséged, hamar felejtsd el. Gyalogost a zebrán nem engedünk át, amint megállsz, azonnal kerülnek jobbról és balról is, eszük ágában sincs megállni. Mindezek ellenére jól lehet haladni, figyelnek egymásra, kevés a baleset. A várost átszelő főútvonal kétszer három sávos, középen elválasztó szigettel. A szélső sávban parkolnak, a középső sávban otthagyják nyitott ajtóval, járó motorral az autót, amíg beugranak valahová, a belső sávban lehet folyamatosan haladni. Sok a kerékpáros is, még azzal sem lenne baj, hogy forgalommal szemben közlekednek, de ezek a belső sávban, az elválasztó sziget szegélye mellett is jönnek szembe. Van egy csomópont, ahol keresztezi egymást két 2x3 sávos út. Ez fejlettebb országokban minimum egy csomó lámpával, vagy külön szintű csomóponttal lenne megoldva. Itt le van aszfaltozva egy többszáz négyzetméteres placc, ahová minden irányból mindenki (gyalogos, kerékpáros, kordé, szamár, tehén, autó, busz) beözönlik, és amerre dolga van, valahogy kimegy. A főutat kétoldalt árnyas fák szegélyezik, a széles járda mellett kiülős kávéházak, kis üzletek váltogatják egymást, nagyon hangulatos az egész, tele van élettel. Dél körül értünk ide, nagyon meleg volt, a Shkodrai-medence Európa egyik legmelegebb tájegysége. Megálltunk pénzt váltani, mivel eurót vittünk, otthon nem lehet albán leket váltani. Az eurót is szinte mindenhol elfogadják, de kisebb, távolabbi helyeken rosszabbul számolják át. Elég nagy területet bejártunk, nem sikerült nyitva találnunk pénzváltót, bankot. Az egyszerűség kedvéért azt mondtam, az árakat úgy számolják, hogy kettővel szorozzák meg a lekben kiírt árat, nagyjából úgy jön ki forintban. Fiam mondja, apa itt 40-be kerül a fagyi. Mondom, ha megszorzod, akkor 80 lesz, nem túl drága. Erre mondja, hogy ő már megszorozta, úgy negyven. Szóval 20 lek volt egy kis adag csavaros gépi fagyi. Mivel szaladt az idő, rövid séta után továbbindultunk, ebéd után kellett nézni. Még otthon, a térkép segítségével kiböktem egy kis éttermet, a város szélén. Fogalmunk sem volt, mire számíthatunk egy kisebb albán étteremtől. Sikerült is megtalálni, egy folyó partján volt egy régi, szocreál kocka épület, körülötte füves-fás, árnyékos területtel (Bar-restaurant Xhafa). Az asztalok a fák alatt voltak, csak úgy a kitaposott fűben, teljesen hangulatos volt. Alap angol szavakkal kértünk étlapot, először nem értettük, de az nem volt. Azt mondták, hal van. Kértünk négy halat, salátát, italokat. Kaptunk négy adag vegyes salátát, kukoricalepényt, kecskesajtot, valamint négy adag grillen sült halat, nagyobb halból vágott szeletekkel. A jéghideg csatos üveges Kaon sör a ráadás volt. Minden finom volt és bőséges, az egészért kb. 8-9 ezer forintnyi eurót fizettünk.

Ebéd után továbbindultunk Tirana irányába. Hamarosan rátértünk az autópályára, ami nem teljesen olyan, mint nálunk. Nincs oldalról elzárva, az út melletti épületek bejárója közvetlen az autópályáról nyílik. A leállósávban bármit is árulnak, a zöldségtől kezdve az élő nyúlon át mindent. A középső elválasztás néhol beton terelőelemekkel van megoldva, kb. másfél méter magasak. (Életkép: az út szélén furcsa pózban álló ember a rést keresi a kocsisorban, átszalad, átmászik az elválasztó beton elemeken, majd eltűnik a túloldalon. Forgalmasabb helyeken ezért van középen fából tákolt létra odatámasztva.) Autópályadíjat nem kellett sehol fizetni. Tiranába nem mentünk be, Durres felé tartottunk, ahol elkanyarodtunk ismét délnek, Vlora volt az úticél. Durresben kicsit eltévedtem, de tudtam, nagy baj nem lehet, ha nekimegyünk a tengernek, balra kell fordulni. Így sikerült közelről megnézni a lepukkant teherhajó kikötőt is. A tengerparti részeken egymást érték a modern szállodák, napernyőkkel teletűzdelt strandok. Az új épületek mögötti utcákban még bőven érződik a régi kor szelleme, mindenfelé lepukkant kis házikók, viskók, emeletes házak vannak. Vlora előtt rátértünk egy újabb autópályára, ez már jobban hasonlított egy modern útra. Nagyon szép volt az elválasztósáv, több kilométer hosszan magas leanderek voltak ültetve, melyek éppen különböző színekben virágoztak. Az autópálya bevezetését a városba nem bonyolították túl, szinte észrevétlenül máris a városi úthálózaton találtuk magunkat. Ebben a városban is széles sugárutak vannak, sok helyen új, modern épületek, de mögöttük közvetlen a régi, lepusztult szocreál házak, panelek találhatók. A nagyobb körforgalmakban ötletes, szépen megépített tájépítészeti elemeket helyeztek el. Megálltunk egy nagyobb áruháznál (Big Market) egy gyors bevásárlás erejéig, önellátásra volt tervezve a nyaralás. Kis kitérő a kereskedelemről: szupermarket méretű áruház nagyon kevés van, rengeteg kis üzlet működik, olyan is volt, melyben csak pöttyös gumilabdát árultak. A főutcák nagyon hangulatosak ezekkel az üzletekkel, kávéházakkal, bárokkal, a legkülönfélébb megoldásokkal találkozni. Kis túlzással öt tábla OSB lapból is lehet üzlethelyiséget csinálni. Az év majdnem minden napján minden nyitva van este tíz-tizenegy óráig, a borbély, a papírbolt, stb... is. Egyedül január elsején tartanak zárva az üzletek, illetve akik érintettek a ramadánban, arra az időre szintén bezárnak.

Szállásunk a város mellett, egy kis faluban, Radhime-ben volt. Nem a tengerparti szállodák és apartmanházak között, hanem fenn a hegyen, a faluban. Szállásadónkkal telefonon tudtunk kommunikálni, Tiranából jött átadni a kulcsokat. A házat megtalálni nem volt egyszerű, hiába volt meg a címe, illetve otthon térképen is alaposan megnéztem, melyik utcában van. Csakhogy itt nem úgy vannak az utcák, épületek, ahogy gondolnánk. Van egy aszfaltos főutca a hegyoldalban, alatta és fölötte házak, összevissza építve, egymás mellé-alá-fölé. A házak között voltak helyek, melyeket utcának hívtak, teljesen szabálytalan összevisszaságban. Néhol kővel volt burkolva, néhol csak a több évtized alatt keményre taposott földdel, az éppen arra járó állatok végterméke, több éve elhagyott szemét békében megfért egymással. Szinte minden épület jellemzően kőből épült, mint helyben található építőanyagból, új épület elvétve akadt közöttük. A szállás egy teljesen felújított, villaszerű épület volt, a képek alapján modern bútorokkal, hatalmas erkéllyel, mely a tengerre néz. A valóság kicsit más volt, még jobban tetszett, mint a képek alapján. Két szinten három hálószoba, nagy nappali, teljesen felszerelt, modern konyha, három fürdőszoba, és az emeleten a tengerre néző erkély.

Forrás: Booking.com

A család nem ilyen színvonalú szállásra számított, mindenkinek nagyon tetszett. Ezt azért engedhettük meg magunknak, mert olcsóbb volt, mint egy apartman a tengerparton, 7 éjszakára 350 euróba került. Átadtuk a pénzt, szállásadónk egy széles mozdulattal körbemutatott, hogy ez mind a miénk, és már el is tűnt. Már hét óra is elmúlt, birtokba vettük a villát, a tengerhez lemenni már túl fáradtak voltunk. Az első albán vacsora után megnéztük az erkélyről a naplementét, majd lepihentünk, hogy másnap frissen és üdén kezdjük el felfedezni a számunkra még teljesen ismeretlen Albániát.  Folyt.köv.