Vasárnap reggel a villa teraszán ért a napkelte. Az előző napi bevásárlásból megreggeliztünk, majd bementünk Vlora-ba autóval, mivel a falutól kb. 10 kilométerre van a város. A tengerparti útig egy rosszabb minőségű, kanyargós út vezetett lefelé, pazar kilátással, legelésre vonuló állatokkal. Előző este szállásadónk rábeszélésére az aszfaltos úttól egy meredek, zúzottköves kaptatón feljöttünk a villához autóval, megfogadtuk, ezt többet nem tesszük, inkább sétálunk párszáz métert. Az emelkedőn felfelé a 90 éves albán nénike a kecskéivel együtt simán lehagyott minket, nem voltunk edzésben. Egy olívabogyó fa alatt teljesen jó parkolót találtunk, a hátralévő időben mindig ott álltunk meg.

A városban minden üzlet nyitva volt, élénk, lüktető forgalommal, békebeli hangulattal találkoztunk. Kicsit időutazás jellege is volt, több olyan dologgal is találkoztunk, mely otthon már több éve kiment a divatból, pl. a boltban mindenhez rengeteg ingyen reklámszatyor, kávéházban a számlára írt wifi jelszó, stb... A közbiztonság teljesen rendben van, szerintem jobb, mint Magyarországon. Tapasztaltuk, hogy többször is megnéztek minket, látszott rajtunk, nem helybeliek vagyunk. Ráérős csavargás közben fedeztük fel a pékségeket, innen kezdve szinte állandó program lett a látogatásuk. Rengeteg kisebb pékség is van, melyekben szinte csak bureket árulnak, de van sok nagyobb is belőlük. Ezekben le is lehet ülni, sokféle pékáru van, tejtermékek, italok, na és a sütemények... Jellemzően törökösen édesek, ezek nem annyira jöttek be, de a kisebb poharakban, tálkákban árultak nagyon finomak. Több napig tartott a végigkóstolásuk, szerintem még így is volt, ami kimaradt. Elsőre kedvenc lett a trilece, ez egy három tejes édesség, isteni finom. Az elvitelre kérteket ízlésesen, papírdobozba be is csomagolják, nem műanyag zacskóba dobják bele. Ha egy vendég felállt az asztaltól, azonnal ott termett valaki, aki letakarított utána, nagyon tiszta, szimpatikus helyeket találtunk. Az árak teljesen barátságosak, 100 forintos nagyságrend egy kiadós burek, pizzaszelet, a sütemények sem drágák.

Ebéd után kis pihenő, majd végre irány a tenger. A parton rengeteg strand követi egymást, többet is kipróbáltunk. Egy strandon általában van jópár napernyő, alatta két napággyal, valamint egy kisebb büfé, étterem. Belépő nincs, két napágy egy egész napra 300 lek, kb. hétszáz forint, késő délután már nem is kérik a pénzt. Egy-két emberke folyamatosan járkál a napágyak között, a kívánt jéghideg söröket, italokat hordják a strandolóknak. Fiam horgászott is, ezt Albániában bárhol lehet, semmiféle engedély, napijegy nem kell hozzá. A tenger nagyon szép, tiszta vizű, kavicsos-sziklás stranddal, tengeri sünt nem is láttunk. Itt még az Adriai-tengerben fürödhettünk, kicsit délebbre már a Jón-tenger kezdődik. Este a parton összegereblyéznek, összeszedik a szemetet. Azonban ha két strand között van egy gazdátlan rész, ott senki nem takarít, bőven van szemét. A vízben nem volt semmi szennyeződés, nagyon szép tiszta volt.

Strandolás után vacsora következett. A tengerparton találtunk a közelben több éttermet is, találomra választottunk, illetve hagytuk, hogy az albán népviseletbe öltözött vendégfogó ember levadásszon minket. Az étterem neve Laberia, hangulatos kerthelyiséggel, az út túloldalán lévő tengerre néző kilátással. Többféle sült húst rendeltünk, bárány, birka, sertés, salátákkal, sült burgonyával. A sült burgonya olyan finom volt, hogy újabb adagot kellett kérnünk, a húsok is teljesen rendben voltak. Kis kitérő az albán éttermekről: az albán emberek nagyon szeretnek étteremben enni, rengeteg van belőlük. Az ismert gyorséttermekből egy sincs az országban, szeretik, ha kiszolgálják őket. A fagyasztott, előre elkészített ételeket nem igazán ismerik, általában olyan hús van, amilyen állatot reggel az étterem mellett, akár az út szélén levágnak. (Nesze neked EU-s szabályok.) Az étterem előtt üvegfalú helyiségben nyárson sül a birka, bárány, kecske, abból kanyarítanak egy adagot, ha rendelés van. A köretek, saláták is frissen készülnek, nagyon ízletesek. A kiszolgálás barátságos, őszintén örülnek még a kevesebb borravalónak is, nem elvárás. A konyhájukra erősen hatott az olasz, török, és a görög konyha, de lehet találkozni jellegzetes albán ételekkel is. Bátorkodtam a vacsorához kimért bort kérni, nem csalódtam. Állítólag az albán borkészítés korábbra nyúlik vissza, mint a francia, a kadarka szőlő is innen származik. A bőséges vacsora után újra bementünk a városba, hogy átéljük a másik albán sajátosságot, az esti korzózást. Este az utcák megtelnek emberekkel, a hőség után mindenki előkerül, egy vidám forgatag az egész város. Minden üzlet nyitva van, az utcai árusok fagyit, sült kukoricát árulnak, bármit lehet kapni. A fogyasztóvédelem nem ismert fogalom, bármilyen márkás ruhaneműt meg lehet kapni fillérekért, nyilván nem eredetiek, de ez senkit nem zavar. Itt még nagyon menő a vidámpark, mindennap működik, nem úgy mint nálunk, egy évben egyszer, a búcsúban. A közlekedés ilyenkor még kaotikusabb, a rendőrök érzékelhetően jelen vannak, tevékenységük kimerül a rossz helyen parkolókra rádudálásban, gyalogosok zebrán való átkelésének segítésében. Balhézó, részeg embereket egyáltalán nem látni, mindenki kulturáltan szórakozik, jól érzi magát.

Hétfői program Gjirokaster, Enver Hodzsa szülővárosa. A város a Világörökség része, azon kevés város egyike az országban, mely nem lett lerombolva a kommunista diktatúra alatt. Útközben az ebédidő Tepelene-ben ért minket, ez egy kisebb városka. A sétálóutcán leparkoltunk, majd keresni kezdtünk egy éttermet. Volt a közelben egy bár, de az éppen körbe volt kerítve szalaggal, helyszíneltek, biztos volt valami csetepaté. Megláttam egy postásnak gondolt egyenruhás embert, megszólítottam, szerintem angolul mondva, hogy egy igazi albán éttermet keresünk. Meglepődtem, hogy megértette, intett, hogy kövessük. Mellesleg rendőr volt, nem postás. Elvitt minket a sétálóutca mögötti kis utcába, ez már a város széle volt. Egy kétszintes házon alig észrevehető kis tábla hirdette, hogy az egy étterem, magunktól soha nem találtuk volna meg. Felmentünk az emeletre, a rendőr szólt a tulajnak, egy idősebb hölgynek, elméletem szerint az édesanyja lehetett. Kérdezte, van-e étel, majd elviharzott. Leültünk egy asztalhoz, nem volt sok belőle, egyetlen vendég volt rajtunk kívül. Étlapot akartunk kérni, természetesen nem volt, a hölgy bevezetett minket a kis konyhába, elmutogatta, hogy aznap mit főzött a nagy lábasokban. 4-5 féle étel volt, gulyásleves, spagetti, okrás hús, rizses hús, lecsóféleség. Mindenki választott valamit, melyekből finom, bőséges adagokat kaptunk. Ittunk két kör italt is, nehezen tudtam elhinni, hogy mindezért négyőnkre kb. 6-7.000 forintnyi leket fizettünk, melynek jelentős részét az italok tették ki. Igazi házias ételek voltak, egy kis kifőzdében, ahol általában ugyanazok a vendégek ebédelnek. Visszafelé az autóhoz találkoztunk rendőrünkkel, messziről üdvözölt minket, megkérdezte, minden rendben volt-e, majd egy tisztelgéssel elbúcsúzott. Nagyon megtetszett ez a kis városka. Nem messze egy nagyobb parkolóban megálltunk, egy forrásnál vizet töltöttünk. A parkolóban árusok is voltak, vásároltunk olívaolajat újratöltött ásványvizes palackban, illetve mézet is.

Megérkeztünk Gjirokasterbe. Elsőre szembetűnt, hogy a képeken látott legjellegzetesebb épület éppen felújítás alatt van, fel volt állványozva. Ettől eltekintve a város szép oldalát mutatta. Megmaradtak a jellegzetes albán, középkori épületek, jó állapotban. A helyben lévő kövekből épültek, sok épületen még a tetőfedés is kőlapokból készült. Hangulatos sétát tettünk a szűk kis utcákon, majd találtunk egy múzeumot is, mely egyben a diktátoruk szülőháza is volt. Megváltottuk a belépőt, majd megnéztük a korabeli dolgokkal berendezett épületet. Felületes ismereteim alapján a kiállított tárgyak, ruhaneműk erősen törökös hangulatot árasztottak, egy gyermekkori mesehős, a kis Mukk jutott eszembe róluk. Végigjártuk a múzeumot, élmény volt. Visszasétáltunk másik utcákon az autóhoz, majd búcsút intettünk a városnak. A vár most kimaradt, mert az is van, van még mit bepótolni.

Továbbindulva a Kék szem forrást kerestük. Itt memóriám cserbenhagyott, mivel csak arra tudtam támaszkodni a tájékozódásnál. Valamiért úgy emlékeztem, a várostól északabbra van, pedig többen is dél felé irányítottak. El is indultunk arra, de egy idő után makacsságom győzött, már majdnem Görögországban voltunk, visszafordultunk. Most nem találtuk meg a forrást. Késő délután értünk a szállásra, még belefért egy esti fürdőzés a napba. Folyt. köv.