Mennyire lehet természetes egy általunk alakított, művelt kert? A sziklakertről írt bejegyzés kapcsán érkezett egy észrevétel, miszerint a lényege a természetesség. Ebben teljesen más véleményen vagyok. Egy épített kerti elem, legyen az kerti tó, sziklakert, magaságyás, nem természetes. Az ingatlanunk környezetében a legmagasabb természetes képződmény a vakondtúrás, víz is elég messze van. Az általam épített kerti tó pl. vállalja, hogy nem természetes, nem akar és nem is tud annak látszani. Nem is próbálkoztam olyan megoldásokkal, melyek a természetes tó látszatát próbálják kelteni, vagy a természetes sziklakertét, már ha létezik ilyen. (Off: írás közben végre rendesen esik az eső. Mármint kint.)

Nem is tudom, hogy fogjam meg jól ezt a témakört. A kert művelése közben próbálom érvényesülni hagyni a természetben zajló folyamatokat, az általam létrehozott környezetben. Úgy vélem, annál jobbat, amit a természet alkotott, úgysem tudunk csinálni. Csóri paradicsomnak sem az életcélja, hogy minél több termést hozzon a számunkra. Akaratunkat, céljainkat erőltetjük a növényekre is, melyektől nem feltétlenül lesznek boldogok. A legtöbbet akkor tehetünk a természetességért, ha minél kevesebbet teszünk keresztbe, erőszakoljuk meg a természetes folyamatokat.

Valahol olvastam, hogy a talajélet kb. 5-10%-át ismerjük. Ez nyilván nem egy átlagemberre, hanem a vonatkozó tudománnyal foglalkozókra igaz. Nyitott szemmel járva, sok dolgot elleshetünk a természetből, természettől, de legtöbb titkát nem értjük, nem ismerjük. Amit egyszer sikerült megcsinálnunk, legközelebb teljes kudarc is lehet, pedig mindent majdnem ugyanúgy tettünk. A kertészkedésben, de akár az életben is a legnehezebb dolog, hogy valamin változtassunk. Látjuk, tapasztaltuk, hogy nem lesz jó, ahogy csináljuk, korábban sem sikerült, mégsem változtatunk semmit a megszokás, kényelem, vagy a belénk ültetett felületes tudás miatt.

A kert kialakítása során próbáltam több természetes elemet is beépíteni, hol tudatosan, hol nem. Egyik ilyen a rovarszálló, melyet maradék faanyagokból készítettem. Mellette egy kis sarkot meghagytam vadsaroknak, itt a füvet sem nyírom. Nem a kert félreeső sarkába került, de ezt nem is bánom.

Jó tizenöt évvel ezelőtt a kert hátsó, homokos részébe elültettem 90 darab fenyő facsemetét. Az elképzelés az volt, hogy majd eladom őket karácsonyfának. Luc és ezüstfenyők voltak. A kezdeti időben feltűnt, hogy lassabban nőnek, mint kellene. Kapálni csak a tövüket kapáltam, a sorok között nyírtam a füvet. Egy idő után leesett, miért nem fejlődnek. Akkor még oldaltkidobós volt a fűnyíróm, nem fűgyűjtős, a lenyírt füvet rádobta a kis csemetékre, melyeknek az ágai tövénél összeállt a nyesedék, nem tudtak fejlődni. Kellett egy év, mire erre rájöttem, utána kézzel mindegyikről leszedtem a nyesedéket. El is kezdtek nőni, de el nem adtam belőlük, jópár éven keresztül a saját karácsonyfánknak való lett csak kivágva.

Mivel a kilencvenből kb. nyolcvan megeredt, nem túl sokat szedtünk ki közülük, szépen megnőttek. Két-három éve jutottak el odáig, hogy a jóval gyorsabban növő lucfenyők elnyomták a lassabb növekedésű ezüstfenyőket.

Egy szép téli napon nekiláttam kiritkítani a fenyvest. Hirtelen ötlettől vezényelve úgy alakult, hogy a közepére egy kisebb tisztást vágtam. Ha terveztem volna, sem sikerült volna ilyen jól kitalálnom. A kertben sétálva, pár lépésre a fenyők között, mintha egy teljesen más világba csöppenne az ember, egy kis fenyves veszi körül minden oldalról. Tök jó hangulata lett a kis tisztásnak, az egész fenyves nem több 10x15 méternél. A fák között régóta nem csinálok semmit, a füvet sem nyírom, nem is igen fejlődik alattuk. A lehullott tűlevelekből kezd kialakulni egy talajtakaró réteg, tobozok is vannak közöttük. A fenyvesben rengeteg madár talált otthont, este, mikor elcsendesül a falu, akkor zendítenek igazán rá, élményszámba megy az általuk okozott hangzavar.