Újabb pihenőnapra ébredtünk csütörtök reggel. A tenger fölé magasodó hegyoldalban a kis faluban korán kezdődik az élet, az állatokat ki kell hajtani a hegyre legelni. Délelőtt hármasban mentünk Vlora-ba, feleségem kicsit rendbeszedte a villát, ha nem is sokat időztünk benne, ráfért. A városban a kikötő körül csavarogtunk, majd így a nyaralás vége felé jó ötletnek tűnt venni egy térképet a helyi papírboltban. Albánia volt rajta, sokat nem kellett használnunk, szinte bontatlanul hoztuk haza. Közben a szálláson is zajlott az élet, a szomszédból megjelent az öreg bácsika, aki olyan mindenesféle volt, saját kulccsal. Meglepődött, hogy nem mindenki ment el, de azért a mobiltelefont és a villanyborotvát feltette töltőre, ha már ezért jött. Korábban is felmerült, hogy napközben átjár, de ebből semmilyen probléma nem volt, még a polcon elölhagyott pénz is mindig hiánytalanul megvolt. Egy-két alkalommal kértük a segítségét, mikor megállt a vizet biztosító szivattyú, és újra kellett indítani. Ezt a trükköt hamar ellestem tőle, már nekem is ment később a dolog. Érdekes módon szinte minden albán épület tetején található egy víztartály, a nagyobb szállodákon is, csak ott több van felszerelve. Egy fúrt kútból a szivattyú feltermeli a vizet, ott a nap felmelegíti, és ezt használják fürdéshez is. Annak nem néztem utána, hogy az ivóvíz is innen van-e, azt csapból nem ittunk. Volt villanybojler is az épületben, ez csak kisegítő rendszer lehetett (bár ennek ellentmond, hogy amikor a szivattyú megállt, nem volt víz), nagyon praktikusan a nap energiáját használva. Mondjuk nem túl esztétikus egy ilyen tartály a tetőn, de jellemzően nem ezen múlott, hogy egy épület milyen látványt nyújt. Kezdtünk beletanulni a falusi életbe, próbáltuk megfejteni a történéseket, szokásokat. Az állatokat mindig ugyanabban az időben, ugyanazon az útvonalon terelték, ehhez órát lehetett volna igazítani. A sziklás hegyoldalakban nem sok alkalmas hely adódott növénytermesztésre, a legvalószerűtlenebb telkeken voltak kis kertek kialakítva. Este azt is tudtuk, melyik kanyarban áll éppen jármű, mely tartályban hozza a vizet a locsoláshoz. Az autóval nem jöttünk fel a villához, mindig az aszfaltos út mellett, egy olajfa alatt parkoltunk, hazaérve kellemes emlékeket idézett egy-egy előkerülő olajfalevél. A felfelé vezető "út" mellett, egy kerítés tövében bandáztak minden este az idősebb férfiak, sokszor elhaladtunk mellettük. Eleinte gyanúsan méregettek, pár nap után már viszonozták albánul betanult köszönésünket. Több nap után megoldódott a villa címének is a rejtélye, valóban volt egy utca, melyet úgy is hívtak, mint a megadott címet. Csak ez az utca egy lépcsővel kezdődött, és teljesen szabálytalan formában vezetett a házak között. Csak gyalog, illetve szamárral lehetett rajta közlekedni, többször is találkoztunk egy fiatalemberrel, aki felnyergelt szamáron közlekedett. Valahogy érezni lehetett rajta, nem is vágyik ennél többre, számára így tökéletes a világ.

Délután ismét tengerparti strandolás következett, simán megtehettük, hogy minden nap másik strandot kerestünk fel. Az aznapi fürdés emlékezetesre sikeredett, a feltámadt szél miatt kb. 1-1,5 méteres hullámokat vetett a tenger. Az idő szép és meleg volt, a víz is tökéletes, csak úszni nem lehetett benne. De ezt nem bántuk, hatalmas élmény volt a folyamatosan érkező hullámokba ugrálni. A legkönnyebb a fiam volt, elég nehezen tudott bejönni a vízbe, mindig kivitték a hullámok a partra. Ilyen esetben egy dologra kell figyelni, sziklás strandot ne válasszunk, sokkal erősebb a tenger, mint mi. Este újabb vacsora egy tengerparti étteremben, ez volt az egyetlen hely, ahol mellényúltunk. Gyanakodni kellett volna, hogy az étteremben senki nem volt, míg mellette a már kipróbált hely teltházzal működött. A pincéren látszott, a világ nagy gondjai nem nyomják a vállát, egy brazil sorozat nézése teljesen elégedett mosolyt csalt az arcára. Lébecolt mellette egy helyi kiscsávó is, biztos nem a szakma titkait leste el tőle. Kicsit sértődött is volt a pincér, hogy a kedvenc sorozata közben zavartuk meg. Az étlap csak albánul volt, úgy-ahogy elboldogultunk vele, egyedül én voltam kísérletező kedvemben, találomra rendeltem valamit. Az idióta pincér még mutatta is, milyen jól választottam. Kaptam sült birkamájat, ami lehet, hogy jó is lehetett volna, de ez nagyon száraz és kemény volt, ráadásul köretnek pirítós kenyeret adtak hozzá. Becsülettel és sok sörrel megküzdöttem vele, különböző tanulságokat levonva az esetből.

Pénteken töltöttük az utolsó teljes napunkat a tengerparton, erre a napra egy újabb meglepetéssel készültem a mit sem sejtő család részére. Utunkat újra a Llogara hágó felé vettük, másodszorra is lenyűgöző volt a hágón való átkelés. Elsőnek egy Vuno nevű kis faluban álltunk meg, és tettünk egy rövid sétát. A séta azért volt rövid, mert a falu is. Nagyrészt a hegyoldalba épült, megőrizve a középkorinak becsült, kőből épült épületek hangulatát. A házak között sok helyen csak gyalog lehetett közlekedni, mindenféle lépcsőkön, rámpákon, miközben egyik oldalon a hegyek, másik oldalon az igazán kék Jón-tenger látványa tárult a szemünk elé. Mindenféle lehetetlen helyeken mediterrán virágok, szőlők pompáztak, megéltek a kövek között. Az út mellett egy kis boltnál?, kávéháznál? ittunk egy kávét, majd visszafelé indultunk tovább.

Még csak kora délelőtt volt, nem a szállásra mentünk, úticél a Gjipe Beach. Előzetes információim szerint az útelágazást jelző táblára nem a part, hanem egy templom vagy kolostor van kiírva. Megtaláltuk, majd az aszfaltos út mellett lévő első kis parkolónál leparkoltunk. A kis parkolóban csak egy lakóautó állt, itt még nem gyanakodtam. A partra vezető ösvényt kis fatábla jelezte, a bozótosban kövekkel borított gyalogút vezetett. Azt olvastam, hogy a part csak terepjáróval közelíthető meg, de ez nem az az út volt. Ezen hamar túltettem magam, jobban nem is alakulhatott volna. Gjipe Beach egy szurdok végén fekszik, melyet a hegyekből lefolyó víz vájt ki, kb. 200 méter mélyen, a Jón-tenger partján. Nyáron a folyóban nincsen víz, tökéletes kis partszakasz egy felejthetetlen strandoláshoz. Mivel mindkét oldalt sziklafal van, teljesen zárt a strand, kiépített út nem vezet hozzá a szárazföldről. Az ösvényen haladva több kilátópont is van, előbb csak a szurdokra, majd később a tengerre is. A növényzet térdig érő szúrós bozótosból, kiégett fűből áll, a tűző napon igazi kihívás a leereszkedés, főleg strandcuccokkal, hűtőtáskával megpakolva. A magasból elénk táruló látvány mindenért kárpótol, már ránézésre is gyönyörű, főleg tudva, hogy hamarosan fürdeni is fogunk a tengerben.

A part apró kavicsos, vannak telepítve napernyők és napágyak is, egy-két kis büfé is üzemel. Nem volt dugig emberekkel, nagyrészt albánok lehettek a parton. Találtunk két napernyőt négy napággyal, ezekért kellett fizetni, de kb. kétezer forintba kerülhetett egész napra. Mire leértünk, a gyerekek már a vízben voltak, hamar követtük őket. A tenger kristálytiszta, nem csak az aljáig lehetett lelátni, még az árnyékunk is látszott a tengerfenéken. Ha csak ezért az egy napért jöttünk volna Albániába, már az is megérte volna. Olyan volt a part, mint a képeslapokon szokott lenni, számunkra annyi különbséggel, hogy ott voltunk, átéltük. Estefelé vissza kellett mászni az autóhoz. Bunkerek között megtaláltuk a nagyobb parkolóhoz vezető "utat" is, a család egyik fele azon ment fel, én lányomat követve a lefelé megtalált ösvényen. A legnehezebb batyut, a hűtőtáskát természetesen én cipeltem, félúton már megfordult a fejemben, hogy a jégakkukból kiöntöm a folyadékot, hátha könnyebb lesz. Ilyen körülmények között plusz terhet nem vihettem, ezért a maradék sört még az ösvény elején elfogyasztottam. Az autóhoz érve lementünk a többiekért, az út végén egy nagy parkolóban egész sok autó állt. Este már fáradtak voltunk, nem mentünk étterembe sem, elkezdtünk pakolni a másnapi hazaútra. Azért még volt egy kalandunk a szálláson. A villának egy nagy, rácsos vaskapuja volt, melyet elfelejtettünk behúzni. A kertből a sötétben furcsa zajokat hallottunk, a háló ablaka alatt két szamár ténykedett. Kizavartuk őket, reggel tudtuk felmérni az okozott kárt. Szerencsétlen jószágok lerágták mind a hat paprikapalántát, melyet az öreg gondnok locsolt szorgalmasan. Fájdalomdíjul otthagytunk neki egy üveg jófajta pálinkát, sajnos személyesen már nem találkoztunk vele, dolgozni ment. Kicsit fájó szívvel búcsúztunk a kis falutól, rövid idő alatt sok szép emléket szereztünk. Vlorában még beugrottunk az egyik kedvenc pékségünkbe, burek és trilece nélkül nem indulhattunk el.

Hazafelé Shkodra volt a következő megállónk, dél körül értünk oda. Megálltunk annál az étteremnél, ahol ideúton ebédeltünk. A pincér megismert minket, meg is lepődött, hogy visszatértünk. Mivel újra szombat volt, ugyanolyan ételt kaptunk, mint egy hete, igazából ezt is vártuk. Ebéd után Shkodrában nagyobb bevásárlás, olívaolaj, albán konyak, albán sörök, törölköző, szalmakalap, focilabda, táska jött velünk haza.

Hazafelé is beiktattam egy szállást, sok lett volna egyhuzamban Magyarországig jönni. Mostarban volt foglalásunk, estefelé értünk a városba. Térkép nélkül elég nehezen értünk oda, bár el nem tévedtünk. Helyieknél érdeklődve volt olyan válasz, hogy 14 km, fél óra múlva meg 30, de végig jó irányba mentünk. Nem csak én voltam gyenge angolból. A sötétben nehezen találtuk meg a szállást, ehhez hozzájárult, hogy a fél város fel volt túrva, sok nagyobb utca is le volt zárva. Már kezdtem feladni, pedig telefonon beszéltünk a szállásadóval. Egy kis utcában egyszercsak az út közepén láttunk egy embert, aki telefonon beszélt, mellé erősen mutogatott, ő volt a szállásadó. Az apartman teljesen rendben volt, kissé kipihentük magunkat. Másnap délelőttre nagyobb városnézés volt tervezve, de ebből csak egy rövidebb séta lett, mielőbb indultunk volna haza. Végigautóztunk a Neretva völgyén, Szarajevónál  sikerült eltévedni, egy isten háta mögötti úton rosszarcú alakok mondták, hogy ne menjünk tovább. Ismét korán ítéltem, voltak olyan jó fejek, hogy elvezettek minket a helyes útelágazásig. Késő délután értünk a mohácsi határátkelőhöz, este már mindenki a saját ágyában tért nyugovóra.

Összegzésképpen pár gondolat. Aki Albániába, vagy a Balkánra készül, akkor fogja jól érezni magát, ha előítéleteit, felületes félinformációit otthon hagyja. A legelterjedtebb "tény", hogy Albánia tele van szeméttel, egy nagy szeméttelep. Az nem állítható, hogy nincs szemét, de ehhez nem kell Albániába menni, sok fejlettebb ország is hasonlóan néz ki, még nyugat felé is. A szállások, standok, közterületek tiszták, igazából az összegyűjtött szemetet öntik ki mindenfelé. Nyilván nem olyan, mint egy fejlett nyugati országban, de azokból van éppen elég, Albánia más. Nyitottnak kell lenni a szembejövő kalandokra, élményekre, melyekből nem lesz hiány. Külön élmény a közlekedés, ennek lényegét lányom foglalta jól össze: Albániában az kap jogosítványt, aki a GTA-ban túlél fél órát. Összességében közel 3000 kilométert tettünk meg 11 nap alatt, háztól-házig, ebből csak Albániában kb. a felét. Mint a beszámolókból kiderül, nem preferáljuk az egy helyben pihenést, egész napot a tengerparton töltve. Persze a kikapcsolódás ezen formája is elérhető, sok szálloda, strand kínálja azt a szolgáltatást. Utólag teljesen jó döntésnek bizonyult útközben több helyen is megszállni, sokkal többet láttunk, ráérősen közlekedtünk. Visszagondolva kicsit bátran vágtam neki térkép, GPS nélkül, dehát meglepetésnyaralás volt, nem bukhattam le egy útvonalterv miatt. Sok időt töltöttem a Google Maps előtt, fényképeket, utcaképeket nézegetve. Az interneten rengeteg információ található, beszámolók, fórumok hiteles források. A kommunikációval, közbiztonsággal sehol semmilyen probléma nem adódott, igazi békebeli hangulattal találkoztunk mindenhol, nyilván csak a felszínt látva. A bankkártyás fizetés sok helyen nem opció, mindenképp készpénzzel is kell készülni. Az útvonalat úgy terveztem, hogy ne autópálya legyen, ez végig nem is lett volna lehetséges. Oda-vissza kisebb határátkelőket kerestem, sehol sem volt probléma, maximum fél órát kellett várni, pedig kb. nyolcszor váltottunk országot. Hazaúton a montenegrói-bosnyák határon estefelé egy fáradt határőr teljesített szolgálatot, fel sem állt, csak a bódéból intett, mehetünk. Sokáig velünk maradnak az átélt hangulatok, kalandok, természeti szépségek látványa. Hazatérve a család egybehangzó véleménye szerint nagy élmény volt, hogy "átvertem" őket, ezért úgy döntöttünk, legközelebb sem árulom el a nyaralás részleteit, de Albániába menjünk újból. Ebből az következik, hogy folytatás következik...