Élet a kertben

Úti jegyzetek a Balkánról - 2017. első rész

2019. október 05. 23:20 - pg72

A kertészkedés mellett az utóbbi években másik nagy szerelem a Balkán lett. Korábban sem voltunk nagy világjárók, 2015-ben sikerült egy családi nyaralást összehozni az Isztrián. Nem tudom, honnan jött az ötlet, de úgy gondoltam, legközelebb egy meglepetés nyaralással készülök a család számára. 2016 kimaradt, lakásfelújítás volt nyaralás helyett. 2017. nyarára viszont már összeállt a Terv. Nem utolsósorban az árszínvonal miatt is a Balkán lett a célpont. A tervezést már télen elkezdtem, ez nem csak a szállások foglalásából állt. Kezemre játszott az a tény is, hogy fiamnak akkor volt az általános iskolai ballagása, így nem igazán firtatták a nyaralás részleteit. Annyit mondtam, hogy az Adriára megyünk, kicsit délebbre, mint voltunk. Az indulásig sikerült titokban tartanom a részleteket, pl. folyamatosan töröltem az otthoni gépről a böngészési előzményeket. Ekkor még okostelefonom sem volt (sokáig ellenálltam), térképet sem vittünk, a Google Mapsból fejbentartott információk, útvonalak alapján mentünk.

2017. június végén, egy csütörtöki napon indultunk. A horvát határt Mohács-Udvarnál léptük át, délelőtt 10 óra körül, viszonylag gyorsan. Eszék után Vinkovci, majd Zupanja - Orasje következett, és már Boszniában is voltunk. Első megállónk Srebrenik vára volt, bemelegítésképpen. Itt kellett egy kis útbaigazítást kérnem egy kis pékségben (első találkozás az igazi burekkel), nem volt egyértelmű a kitáblázás. Egy kis kitérő az idegen nyelvekről. Tanulmányaim során felületesen ismerkedtem az orosz, francia, olasz nyelvekkel, angolból, németből a mindennapokból ragadt rám valamennyi. Úgyhogy minimum négy idegen nyelven tudok beszélni, egy mondaton belül, a magyart kicsit jobban hangsúlyozva, hátha megértik. Tapasztalatom szerint nem kell attól tartani, hogy az ember nem beszél idegen nyelveket, általában a helybeliek sem. Ezzel a keverék nyelvvel, meg egy kis mutogatással mindent meg lehet oldani. Szóval megtaláltuk a várat, a város központjában a jelzőlámpánál (szemafor) kellett elfordulni. Az út meredeken emelkedett a városban, a házak közül már látni lehetett a várat. A végén zúzottköves az út, nem rossz, van egy kisebb parkoló is. A várhoz egy hídon kellett gyalog átmenni, feleségem tériszonya, hídfóbiája már itt előjött, pedig ez még csak a kezdet volt. A belépő teljesen korrekt áron volt, a vár egész jó állapotban megmaradt/felújították. Érdekes volt a vár melletti völgyben lévő mecsetben a felhangzó imára hívó ének, a völgynek egészen különleges akusztikája van.

A várlátogatás után továbbindultunk dél felé, az út menti hegyek egyre nagyobbak lettek, síkvidékhez szokott szemünknek izgalmas volt a táj. Kora délután érkeztünk Szarajevóba, a városba, ahol kezdődött és véget ért a huszadik század történelme. Elsőnek a szállásunkat kerestük meg, mely a Bistrik nevű városrészben volt, szűk, meredek, egyirányú utcák között. A ház elsőre meglett, ezen még magam is meglepődtem, parkolót volt kicsit nehezebb találni. (Életkép: a szállás kifizetése után a papa ünneplőbe öltözött, és elment kocsmázni.) Az ismerkedést a várossal a közeli bazárban kezdtük. Hangulatos sétát tettünk, meglett a Sebilj kút is, a mögötte lévő villamosmegálló után sikerült egy kis pékségben a legfinomabb bureket megtalálni, persze ezt csak a nyaralás végén állapítottuk meg. A szállás véletlen a sörgyár közelében volt, a mintabolt felfedezése után jelentősebb mennyiségű Sarajevsko sör is elfogyasztásra került. Másnap reggel korán ébredtem, elindultam felfedezni a környéket. Láttam ébredni a várost, az emberek, történetek bárhol lehettek volna. Szembetűnő volt, hogy több kis mecset is helyet kapott a szűk utcákban, ezeknek néhány száz négyzetméteres kertjében rengeteg frissebb sír volt, emlékeztetve a közelmúltra. Véletlen rátaláltam egy "pékségre", csak egy ócska kis ablak nyílott a lejtős utcára, egy deszkából tákolt dobogóra kellett felállni. Nem volt nagy választék, csak egyfajta péksütemény volt, valami lepényféle, utólag talán bosnyák kenyér. Nem volt benne más, csak liszt, víz, meg a néhány évszázados tapasztalat. Nagyon finom volt, reggelire vásároltam kettőt, majd később újra visszatértünk, és zárás előtt ebédre is vettünk belőle. Délelőtt egy újabb séta a bazárban, belvárosban (életkép: a bazár közepén egy kis kávézóban több helyi törzsvendég is a kora reggeli órában kávéval indította a napot, egy idős férfi a legtermészetesebb mozdulattal a pincér kezébe nyomta szemcseppjét, aki a szemébe cseppentett). Következő állomásunk a Boszna folyó forrása, egy park volt, Vrelo Bosna. Itt egy kicsit összezavarodtam, meg kellett kérdezni, hogyan találunk oda. Egy benzinkúton kértem útbaigazítást, a pénztáros vette a fáradtságot, felállt, kijött velem az út mellé, és ott mutogatta el, merre kell mennünk, nem csak a helyéről magyarázott. Itt volt az első igazi élményünk a legendás balkáni közlekedéssel: egy négysávos útra kanyarodtunk rá, az útcsatlakozásnál egymás mellé állt négy autó, és egy pillanat alatt mind a négy besorolt a folyamatosan haladó kocsisorokba. A mai napig nem tiszta, hogyan sikerült nekünk is ez a mutatvány. A parkhoz egy hotel parkolójától indul egy több kilométeres sétány, az odautat gyalog tettük meg. A nyári melegben nagyon jólesett a séta az utat szegélyező árnyas fák alatt. A parkban mindenfelé források, kis vízesések vannak, itt ered a Boszna folyó. Belegázoltunk a bokáig érő vízbe is, jéghideg volt. Kávé, csapolt sör után lovas fogattal mentünk vissza a parkolóba, nagyon hangulatos volt. Sok ilyen fogat közlekedik, egy ember kerekes kukával folyamatosan járta az utat, szedte össze a lócitromot. Délután indultunk tovább, megint dél felé, aznapra rövidebb útszakasz volt tervezve.

 Szarajevót elhagyva, Foca felé közeledve ismét magas hegyek között vezetett a jó minőségű út, egy kis hegyi patakot kergettünk, hol egyik, hol másik oldalon bukkant fel. Foca előtt, egy nagyobb hídon átkelve tartott az út a montenegrói határ felé. Előzetes információk alapján javasoltam, hogy átveszem a vezetést, illetve inkább az egyik gyerek üljön mellém. Feleségem ekkor még nem értette, később megköszönte. Az út kezdett egyre rosszabb minőségű és keskenyebb lenni, egy idő után egysávosra szűkült. Egyik oldalon a hegy, másikon szakadék, mindenféle állatok kószáltak rajta, illetve időnként szembe is jöttek. A mélyben a hihetetlenül szép színű Drina folyó zúgott, mely a Tara és a Piva összefolyásából keletkezett. A bosnyák határátkelő után a folyó fölött egy régi, acélszerkezetű, deszkapalló borítású hídon kell átkelni, egyszerre csak egyik irányból. A környéken rengeteg rafting tábor van, mindkét oldalon. A montenegrói határállomás egy-két kilométerrel távolabb található, már azt hittük, nem is lesz ellenőrzés. A határátkelés nem tartott túl sokáig, bő negyed óra alatt átkeltünk.

 A határ után egy kicsit nyugodtabb szakasz következett, a tériszony, hídfóbia kezdett elmúlni, mikor beértünk a Piva-kanyonba. Erről az oldalról megközelítve a mélyben kanyarog a folyó, magas sziklafalak között, látványvilága teljesen lenyűgöző. Megálltunk egy kis hegyi forrásnál is, nagyon jólesett a jéghideg víz. Továbbhaladva egy kanyar után vigyorogva mutattam előre, mi fog következni. A híd messziről úgy nézett ki, mintha egy gyufaszál akadt volna meg a sziklák között, ezt mindenki másképp élte meg. ("Nem mondod komolyan, hogy azon fogunk átmenni? Inkább ittmaradok!") A híd előtt van az első alagút is, ebben fordul rá az út a hídra, a sötétből kiérve már rajta is voltunk. Megállni nem tanácsos rajta, szép lassan haladtunk, csodálva a környéket, már aki nem csukott szemmel várta, hogy átérjünk. A híd után alagutak követik egymást, van olyan hegyi falucska is, melyhez a bekötőút egy alagútban ágazik el. Úticélunk a folyó túloldalára került, így vissza is kellett menni a túlpartra. Egy duzzasztógát tetején keltünk át, a gát két oldalán kb. 200 méter szintkülönbség volt a folyó vízszintje között. A gát után muszáj volt félreállni, kicsit szemügyre venni a környéket. A parton jól látszott, hogy magasabb szokott lenni a vízállás, nyáron a duzzasztott oldalon kevesebb a víz. Szállásunk Pluzinében volt, ez egy kis üdülőváros a kanyonban. Egy bungalót foglaltam, nagyon tiszta, rendezett volt. A bungalóhoz vezető út mellett érdekes látvány volt a helyi nyomortelep, tákolt házakkal, ellentétben a városkában lévő szállodákkal, szép házakkal. Egy igazán pihentető éjszakát töltöttünk el, reggel kipihenten indultunk tovább ismét dél felé. Az utazás harmadik napja következett, meg kellett ígérnem, hogy elérünk a tengerhez. Ez sikerült is, nem egészen ott, ahol a többiek elképzelték, folytatás a következő részben.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://eletakertben.blog.hu/api/trackback/id/tr2315027318

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.